Ágas-bogas, szinte feltérképezhetetlen a világzenében a sokféle oda-vissza hatás, kölcsönös inspiráció, műfaji és helyi kulturális jegyek keveredése. A műfajban aligha lehet kritikai konszenzust feltételezni, a dolog természetéből adódóan hiányzik a koordináta rendszer origója, hogy függvényleírásokat már aztán végképp ne is keressünk. A magyar világ- és népzene egyik leginkább látható és elismert alakja Balogh Kálmán cimbalomművész, aki azt nyilatkozta új lemezének megjelenésekor, hogy népzenésznek tartja magát, klasszikus zenei előképzettséggel és jazz-zenészi jövőképpel. Lehet, hogy képtelenségnek tűnik mindezt megmutatni egy lemezen (nemhogy egy számban), de úgy gondolom, Balogh Kálmánnak ez mégis sikerült.
A Gipsy Cimbalom Band a cimbalomművész talán legismertebb zenekara, mindenesetre sokat tett hozzá Balogh hírnevéhez, hiszen másfél évtizede működik. Valahol középtájon helyezkedik el Balogh szinte felsorolhatatlanul sok szereplésének olyan példái között, mint a Muzsikás egyrészről, a Transglobal Underground másrészről. Nem lehet véletlen, hogy az annyira keresett művész ebben a formációban előre írja saját nevét.
A zenekar rutinját néhány hang után érzékelni lehet, urai a legkisebb nüanszoknak és a különféle hangulatoknak, váltásoknak. Ahogy a zenei szintézis komponenseinek – a fent hivatkozott nyilatkozatnak megfelelően – maximalizálására törekednek, ugyanúgy a hangulati kavalkád is totális, ki merem jelenteni, megunhatatlanná teszi a lemezt.
Mégsem a rutint érzékeli a hallgató, hanem az odaadást. Balogh Kálmán személyisége, amennyire a nyilvánosságból meg lehet ismerni, bennem inkább a bölcs kádiéra emlékeztet, nem a tűzgyűjtó és vízfakasztó zenekarvezetőére, mégis ez az a zenekara, amelyik a világzene egyik legtüzesebb válfaját, a balkáni rezesbandák tempóját is játssza, és játszotta már annak általános divattá válása előtt is. Balogh olyan utat vágott magának a zenei lehetőségek dzsungelében, amely a cigányzenekarok cimbalomhangjainak ábrándos, pattogós meg mindenféle egyéb árnyalatát elsajátítja, mégis nagyon messze távolodott a cigányzenekarok hangzásától. Az általa (is) hangszerelt Édesanyám… bevezetőjében például nyilvánvaló klasszikus mintákat követ.
A Jancsó Zoltán versére íródott címadó szám központi helyre került a lemezen, mégis talán az első igazi szólójellegű kibontakozás a zenekarvezető részéről, aki alapja és összetartója sokszínű zenekarának. A Délibábot Váczi Eszter énekli. A témát éppoly komolyan veszik, mint amennyire egy régi, de frenetikus persziflázsban Emőd Tamás azt (mint pusztai turista-látványosságot) nevetségessé tette. Nekik, a fátyolos hangú jazzénekesnőnek, a buzukin is játszó gitárosnak, és a dallamot is szerző hegedűsnek (aki trombitás és oly sok minden más), meg a zenekar többi tagjának a magyar népdal a találkozási pontja, az a formai és esztétikai ideál, ami közös nevezőre hozza őket. Tehát ha a világzene fő minőségi kritériumának azt tekintjük, hogy szintetizálja-e, keresztezi-e az egyes, különböző gyökerű zenei hajtásokat, akkor elismeréssel nyugtázhatjuk, hogy igen, és lényegi, a művészi kifejezés (a magyar népdal) árnyaltságát gazdagító módon teszi ezt.
Ezúttal líraibb lemezt bocsátott útjára a zenekarvezető, ami a kompozíciók mellett a hegedű (a másik hegedűs Frankie Látó) és az énekesek előtérbe kerülésével alakulhatott így. Balogh Gusztáv a lemez legjellegzetesebb és (ez persze csak leíró, nem értékelő megállapítás) legautentikusabb orgánuma. Herczku Ágnes dala is egészen gyönyörű. A hangulatok persze most is arányosan váltakoznak, a másik végleten a csúcspont az Őrkői Pengető, Balogh Gusztáv szájbőgőzésével, de valóban, a mulatós is, meg a lassabb darabok is talán pasztellesebben vannak felrakva a Gipsy Bandtől megszokottnál. Kovács Ferenc szerzeményei mellett Balogh Kálmán hangszerelései adják a lemez anyagának döntő részét.
A lemez egyéniségére és jellegére a legeklatánsabb példa az Elindultam szép hazámból, amelyet Novák Csaba, a zenekar bőgőse hangszerelésében szólaltatnak meg (csak ne azt látnám ennek az oly nagy jelentőségű dalnak az angol címfordításánál a lemezborítón, hogy I’m on my way…). Az illegő-billegő, bánatába feledkezett, színpompás felvezetés után ugyanis a vendég dobos, Banai Szilárd begyorsít, és a középrészben a dallamívében igen hasonló Megrakják a tüzet következik, egy ugyancsak pompásan sikerült lassú kódával lezárva. Talán csak azért nem ezt tették a lemez legvégére, mert annyira továbbgondolja mindezeket a pengő-bongó szépségeket a Hej Dunáról kisebb szvitre emlékeztető feldolgozása, amelybe szintén több népdal olvadt bele, hasonlóan izgalmas tempóváltásokkal, bátor és ízléses kvartmenetekkel, a Pengetőből megismert mulatozással, észtvesztő délszláv tempóval, közben Látó szvinges-bluesos hegedűjével. És mindez mintaszerűen kerek egésznek tűnik, melyben újra és újra furcsa képzetek és hangzatok sejlenek fel.