Pedig Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar élén mindent megtett, hogy remekbe sikerüljön a dolog. Zeneileg nem is akadhat kifogásolnivaló. És ha a hallgató, az egyszerű zenerajongó túltette magát a Himnusz közös eléneklésén, Petrányi Judit kedves és profi, de a dolog természetéből adódóan semmitmondó konferálásán, valamint a köztársasági elnök beszédén, és még volt figyelni is ereje, akkor megállapíthatta, hogy a zenekar végig kimagaslóan szépen és ihletetten játszott, a szólista, Farkas Gábor remekelt a Magyar fantázia magánszólamában, a kórus nagy napot fogott ki, és az énekes szólisták is derekasan álltak helyt. Kocsis meg Kocsis, és ehhez nincs mit hozzátenni. Szóval elvileg magasztos érzéseknek kellett volna eltöltenie a recenzenst. De ő, mint Gombrowicz Ferdydurke című regényében Menyus – aki képtelen volt magasztos érzésekkel eltelni Mickiewicz költeményei hallatán –, ugyancsak magasztos-képtelennek bizonyult.
 Kocsis Zoltán |
Talán a műsorválasztás is szerepet játszott ebben. Hiszen forgassuk bárhogyan is, Liszt gyengébb műveiből került három egy estébe, és ezek még egymást is kioltották. Hogy a Magyar koronázási mise nem igazán sikerült, azt maga Liszt szögezte le. Ezt írta Augusz Antalnak 1868. augusztus 9-én: „Zeneileg ez a mise elég gyenge mű. A kényszerűség, hogy a lehető legkevesebb zenét írjak, nehogy feleslegesen elnyújtsam a királyi koronázás amúgy is igen hosszú szertartását, arra szorított, hogy teljességgel lemondjak a nagy műveket, a nagy mestereket jellemző kidolgozásról, epizódokról, művészi megoldásokról.” Valóban: a darab rövid, alig negyven perc, a hangszerelés igen mértéktartó; Liszt más levelében kifejtette, hogy az énekkarnak és a zenekarnak is a lehető legkényelmesebb, leghálásabb fekvésben mozgó szólamokat írta, és a szólistákat szintén nem sújtja kellemetlen megterhelés. Mondhatná erre valaki azt, mindez igaz, de a kisszabású gondolkodás mai füllel hallgatva még előnyére is válhat a misének. És ez nem teljesen megalapozatlan vélekedés. A mű egyik legmegkapóbb része, a Credo tétel éppen ilyen, a főtémát Liszt Henry Dumont XVII. századi miséjéből kölcsönözte, ahol csak az orgona kíséri a gregoriánszerű, gyakorlatilag egyszólamú dallamot. Itt eszünkben sincs hiányolni a romantikus nagyszabást, a tétel éppen komor intimitásával, egyszerűségével erős hatású. Ugyanaz ez áll talán még az Offertorium című rövid, tisztán hangszeres szakaszra, mely egyébként a mise befejezése után, utólag illesztődött a teljes szerkezetbe. Itt a szólószerepet kapó koncertmester – Falvay Attila remekelt a koncerten – a kürtök, fafúvók és vonósok fojtott kíséretével, egészen érdekes, kamarazenés benyomást keltő zenét hoz létre. (Más kérdés, hogy a dallamvilág kissé operás-operettes, „magyarosch”.) Ha Kocsis egyik célja a felfedezés volt, akkor a Koronázási mise előadásával (kulcsszerepben a nagyszerű kórussal és a szépen teljesítő szólistákkal: Kolonits Klára, Németh Judit, Horváth István, Bretz Gábor) elérte ezt, pontosabban: ennél többet nem lehet tenni a kissé problematikus, olykor nem is teljesen tiszta ízlésről árulkodó mű érdekében.
Más a helyzet az Amit a hegyen hallani című szimfonikus költeménnyel, a koncert első számával. Ez valahogy menthetetlenül unalmas, üres, ötlettelen darabnak tűnik, ráadásul minden, csak nem kisszabású, előadási ideje majdnem negyven perc. Természetesen érthető, ha a karmester és a zenekar örömét leli benne, hiszen itt aztán mindenki bemutathatja tudását, a hegedűtől (a koncertmester megint felléphet a szólista szerepében) a basszusklarinétig, a pikolótól a harsonáig minden hangszer komoly lehetőséget kap. De a rengeteg ismétlés, a lapos retorika mára menthetetlenül elavult. Liszt amolyan világ-szimfóniának szánhatta, hiszen ott rejlik benne a zeneszerzőt egész életében mélyen foglalkoztató Faust-problematika (melyhez most Victor Hugo nagy filozófiai költeménye adta az ihlető alapot), amelyet ezúttal nem sikerült olyan szinten taglalnia, mint a h-moll szonáta vagy éppen a Faust-szimfónia.
 Farkas Gábor |
És már inkább a szalonzene világába vitt a második szám, a Magyar fantázia, ez a nagyzenekarra és zongorára írt „rapszódia”, műnépies alapdallammal („Magasan repül a daru…”). Bámulattal adózhattunk Farkas Gábor lenyűgöző virtuozitásának, billentése színgazdagságának, ritmikus pontosságának, a lírikus részekben mutatott finomságainak, indulatai hitelességének. És noha olykor valamiféle „vendéglátós” intonáció giccsesítette el a játékot, ebben a darabban ezt könnyen megbocsájthatja a hallgató: ifjúkorában Liszttől köztudottan nem állt távol a limonádészerű érzelmi potpourri.
Egyszóval: megkezdődött a Liszt Év, amely talán nemcsak a hivatalos és tartalmatlan ünneplésre kínál alkalmat, hanem némi szigorúbb szembenézésre is a XIX. század leghihetetlenebb pályáját befutott, olykor teljesen valószínűtlen életét élt magyar művészével. Mert 200 év ide vagy oda, attól még maradnak taglalandó kérdések; és Bartók 1936-os akadémiai székfoglalójának címe ma is érvényes: Liszt-problémák.