Underground a rendszerváltás előtt és ma
2011.01.26.

„Célozni nem kell, és nem is szabad, gondolkozz egész testtel, engedd el magad!” – énekelte Müller Péter Sziámi a nyolcvanas években.* Nektek bezzeg könnyű volt, duzzognak a mai huszonévesek, mintha ugyan elhappoltunk volna előlük valamit! BÁRDOS DEÁK ÁGI ÍRÁSA.

Nektek volt mi ellen lázadni, folytatják (értsd: nekünk volt miről énekelnünk). Aztán kb. 2006-ra kiderült, hogy utódaink is megtalálták a lázadás titokzatos tárgyát, sőt arra jutottak, hogy most sokkal rosszabb (nekik) a demokráciában, mint volt anno (nekünk) a proletár diktatúrában. Most nekik a globális kapitalizmus minden szocializmusnál hatalmasabb rémével kellene megküzdeniük, ami, lássuk be, teljességgel lehetetlen. Kár is a tüntetésekre fecsérelni az időt! Szó, mi szó  (jut eszembe: „Nem dé esz! Esz, dé, esz!”), kies hazánkban az utóbbi néhány évben nem lett sláger környezetrombolásról vagy kizsákmányolásról szóló dalszöveg, s ha egyáltalán volt ilyen, nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben.

Mi maradt hát a mai lázadóknak – amennyiben mégis összeszednék magukat a cselekvésre? A kérdés költői: maradtak a rendszerváltás előtti underground szájhagyomány útján ikonikussá edzett dalai. S maradtak hiteles sztárnak - sőt, Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó énekesének vágyát beteljesítendő: igazi hősnek - az underground zenészei, énekesei, szövegírói.

Kontroll Csoport
Kontroll Csoport: Müller Péter Sziámi, Bárdos Deák Ági és Kistamás László

Nincs ebben valójában semmi különös: a jó dalszöveg, mint a jó vers is, időtálló. Képei megidézik a múltat, hangulatai pedig rímelnek pillanatnyi hangulatainkra. Nem kérdezzük a Sziámi- vagy az URH-számok hallgatása közben, hogy mi közöm nekem az Ismeretlen katonához vagy a Bétaville-ben megénekelt vaktöltényes szuper gyilkoshoz Pesten, mint ahogy Anna Karenina féltékenységi rohamait is mélyen átérezzük, bár baljós története díszletei felett jócskán eljárt az idő. Természete szerint az idő homeopátiásan adagolja univerzumi eredetünk emlékeit, vacak kis jelenünk előzményeiből egy kaleidoszkóp ötletszerűségével villantva fel a mába vezető út stációit.

2011 idejének számos tradíciója közül újra fókuszba került a rendszerváltás előtti ellenzéki kultúra, hagyományait illetően kiszolgáltatva az összeesküvés-elméletek gyártóinak valamint az objektív és szubjektív emlékezet kilengéseinek.

Korunk beteg embere mi magunk lettünk – egyenként és tömeget alkotva. Beteg a társadalom, betegebb, mint máskor, legalábbis az időről időre ránk törő szorongás így összegez. Pedig dehogy! Volt már – hála a Jóistennek, vagyis épp ellenkezőleg – sokkal rosszabb, vészterhesebb idő is. Ha mára nem duzzad ekkorára a társadalom, hanem valamivel – sokkal – kisebb lenne, akkor összehívnánk rögvest a törzsi gyűlést, ahol sámánjaink megidéznék a Tanácsadó Nagy Szellemet. Táncolnánk az ősök táncait, gyűlne a közösség ereje a kollektív csúcsélmény (ma úgy mondanánk, hogy flow) által, míg énekelnénk a régi dalokat, remélve, hogy a szavakban és ritmusban kódolt tudás előhívható. „Kicsi kicsiszolt kő, kérlek, jöjj elő, jöjj elő!” – vonyítottuk a nyolcvanas években lehunyt szemmel egymáshoz préselődve a tömegben. Hogy miben bíztunk? A dal szerint egymásban, na meg a gravitációban.**

Ennyi lenne hát a  tudatos vagy tudattalan előzménye annak a megfontolásnak, amelyből következően a kaposvári egyetem IV. éves színművész hallgatói koncert-vizsgájukban (bővebben ld. itt - a szerk.) egy spéci történethez nyúltak, saját szüleik hőstörténetéhez, azaz a kelet-európai rendszerváltásokat megelőző tíz év egyik legizgalmasabb kulturális vívmányához: a ’80-as évek (hazai) zenei undergroundjához. Az Európa Kiadó, URH, Bizottság, Neurotic, Trabant, Kontroll Csoport és a Balaton zenekarok dalai mára örökre bezöldültek a szó átvitt és klasszikus értelmében is. Amennyiben tényleg a zöld mozgalom lenne a XXI. század globális ellenzéki mozgalma, nem is választhattak volna a ma aktuális alternatív világtrend szellemében változtatni vágyók jobb helyről, mint saját szüleik korából lelkesítő dalokat a fent sorolt zenekarok opuszai közül.

A Merlin Színház koncerthelyszínül szolgáló terében a koncepció kézenfekvő: egy rock-színpad díszletei közt egy koncert-buli elég egyszerű dramaturgiája mentén sorjáznak a számok: a múlt és a jelen közt eltelt idő adta lehetőséggel élve távolságtartással, azaz iróniával és öniróniával kellőképp elidegenítve és újra személyessé téve szólalnak meg a korszak slágerei. (Ezt hívják a kultúraszervezők, régiesen népművelők, hunglisül a hagyomány recycling-jának.) Nem újdonság, hogy a színház (eredete szerint a rítus) is jelekkel dolgozik, a jelek megfejtését a közönségre mint hekkerre bízva – természetesen a rendszergazda, a sámán (itt a színész, a rendező etc.) eszközeivel moderálva a felhasználók adott csoportját, a közönséget. Ennélfogva a kaposváriak előadásában is a kollektív tudattalan karbantartása volt a játék tudatos vagy tudattalan célja, a jelenben ható és a múltban gyökerező, a közösséget érintő s eddig értelmezetlen trauma dekódolási „szándékával” az üzenetben.

Eu
Európa Kiadó: Menyhárt Jenő és Kirschner Péter

A drámai esemény kerete a jelen esetben egy valóságos múltbeli és egy lehetséges mai koncert virtuális egybeesése. Ez a suspense forrása is, anakronisztikus gesztus, ami vagy van, vagy volt, vagy lehetne, ha a néző is benne lenne a játékban. A néző, mint a dalban a turista, mit tehet, örül neki, hogy itt lehet, sőt ismerős ez a szükségszerűség az Európa Kiadó Rendőrlány című számából is: „Na, most menjek vagy maradjak?! (…) Maradjak vagy szaladjak?!” Természetesen maradunk, hiszen műélvezni jöttünk – vagy gyülekezni és múltat idézni?! Míg a fantáziában elszabadulnak a dalszövegek festette helyzetek („mi az, hogy na, és mi az, hogy ne?!”), a rock’n'roll sztár szerep, mint extrovertált személyiség projekt a színészeknek nyit végtelen teret a játékban, a közönségnek pedig saját szerepe átélésében az önfeledt taktusveréstől az együtt éneklésig.

„Nem tudom, megpróbáltál-e már elképzelni engem a slágerlista élén… Nyitott Mercedesen gördülök a reptéri úton, kétoldalt délceg motorosok kísérnek. Barátságosan integetnek. Kinyílik a gép ajtaja, kilép egy férfi, rám zuhan - és szájon csókol. Keletről jött diplomatának gondolná az ember, pedig Alice Cooper az, megismerem a nyakában tekergő óriáskígyóról! Biztat… És én elkezdem választási beszédemet” – indul Müller Péter Sziámi Szavazz rám! című dala, s ezzel, mint a rituális színház esetében is, feltartóztathatatlanul megindul a mémek áramlása. Ezeket a dalokat, ha nem is sorról sorra, de a jelentéshordozó kulcsmondatokat illetően a közösség, a szubkultúra (egy-két generációjának) minden tagja ismeri, kívülről fújja. A feledésbe merült részleteket meg az előadás, a zene, a dallam, a körülmények, a szertartás (a rítus) úgyis előhívja. A közösség (közönség) együtt dúdol, énekel, mozog, táncol, míg el nem ér a katarzisig – ahogy azt a műfaj felkínálja.

A kaposvári Mohácsi-osztály Így vonulunk be című koncertje. Fotó:
A Mohácsi-osztály az Így vonulunk be című koncerten. Fotó: Csata Hanna (Forrás: Kaposvári Egyetem)

Mióta az EU-ba lépés alkalmából az Európa Kiadó felébredt Csipkerózsika-álmából - elindítva a többiek, a Balaton, a Kontroll Csoport s napjainkra a Trabant zenekar visszatérését (melynek januári dupla koncertjére az óriási érdeklődés miatt tömegek nem fértek be - a szerk.) -, ha csak egy rítusnyi időre is, de számtalanszor elhangzik a rajongók, a hajdani közönség és gyermekeik, gyermekeink generációinak szájából, hogy a múlt dalai újra aktuálisak, sőt! Aktuálisabbak, mint voltak, mondják, mert mára értelmezhetővé vált a szövegekben kódolt jelentés, s beteljesült az időkapszulában hibernált jóslat.

Ahogy Menyhárt Jenő oly talányosan megfogalmazta a múlt század ’80-as éveinek legelején: a jövő itt van és sose lesz vége.

 

* Müller Péter Sziámi: Zuhanórepülés (a dalszöveg itt érhető el) 

** Müller Péter Sziámi: Kicsi, kicsiszolt kő (a dalszöveg itt érhető el)