Kosztolányi Dezső: Édes Anna / Szegedi Kisszínház
2011.01.24.

A regényadaptációk legfőbb hibája nem az, figyelmeztet Tompa Andrea, hogy nehezen azonosítható szöveghelyekre hivatkoznak, hanem ha mindezt a színdarab önállóságának rovására teszik. A szegedi Édes Anna ebből a szempontból is a sikerült adaptációk közé tartozik. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.

A Kosztolányi-regényt színpadra alkalmazó Thuróczy Katalin nagyszerű munkát végzett – átdolgozását nem most mutatják be először, s vélhetően nem is utoljára. A dialógusok élettel telnek meg, a regény absztrakt kifejezései a játék korántsem öncélú, egyszer sem tolakodó részeként a színpadon konkrét formában öltenek testet, a szöveg rövid fejezeteit idéző jelenetek pedig az emlékezés logikája szerint szerveződnek újjá. Az előadás ugyanis a bírósági tárgyalás néhány mozzanatával indul, s ezzel az elegáns, kézenfekvő megoldással a rendező, Keresztes Attila kiküszöböli az újramondás legfőbb nehézségét, hiszen a regény dramaturgiája a nem várt fordulat erejére épít – annak viszont, aki már ismeri egy vicc poénját, aligha lehet a történetet a csattanóra kihegyezve elmesélni. 

Jelenetkép, az előadás tere
Jelenetkép, az előadás tere
A tárgyalóterem lassan megtelik, és legkésőbb a vizsgálóbíró nyitó kérdésekor minden esküdt számára nyilvánvalóvá válik, ítélkezni kell Édes Anna felett. Ráadásul nincs Moviszter doktor, ha volna is, úgy érezhetné „itt magát, mint aki színfalak között tévelyegve véletlenül a színpadra botlik, egy ismeretlen darab zajos jelenetébe” (243.o. - az oldalszámmal jelölt idézetek a regénynek a Kalligramnál megjelent kritikai kiadásából származnak – a szerk.), de nincs írói szócső, sem didaktikus rendezői tanulság. Egyáltalán: a játszók közül senki sem szólal meg a tárgyaláson, Anna is csak legfeljebb tétován bólogat. Kivétel ez alól a bírót alakító Jakab Tamás, aki markáns orgánuma és hibátlan játéka ellenére sem kap helyet a tapsrendben: alakja csupán videofelvételként vetül a Vizy-rezidencia tekintélyes ablakaira. 

Az utóbbi megoldást indokolhatja az is, hogy a darabot filmes snittek alkotják: a tárgyalás és Anna emlékképeinek sűrű váltakozásai alatt a színpad rendre elsötétül, az ismétlődő gordonkajáték szignállá szelídül. A tárgyalás még megengedi az esküdtek számára, hogy Anna emlékképeit kívülről nézzék, abból a pozícióból, ahonnan a regényt olvasták, de a színpadkép változásával rendre átkerülnek a vádlottak padjára. Anna viszont ugyanazzal a rezignált fájdalommal az arcán lát munkához az egyik pillanatban, ahogy a másikban ítéletre vár, de nem azért, mintha nem sikerülne átszellemülnie. Meg sem próbálja. Az előadás mintha azt pedzegetné, hogy Anna a származása miatt, a rang és az ezzel járó vagyon hiányában éppen annyira bűnös példás alkalmazottként, mint később tettesként. 

Gidró Katalin
Gidró Katalin
Kosztolányi olyan finoman ábrázolja Anna lélektani mozzanatait, hogy a gyilkosságba torkolló folyamat szinte mozdulatlan képpé merevedik, de az alig észlelhető fokozatosság érzékeltetésére Keresztes Attila is kifejező megoldást talál: Stefi – Ficsoron kívül az egyetlen mellékszereplő – félig üres kristálypohár száján köröz nedves ujjal, fülsiketítő, monoton zajt, „zenét” idézve elő. A nem mellesleg Vizyék felett lakó Drumáék cselédje a második felvonásban szinte végig Vizyné konyhaszekrényének tetején ül, és Kosztolányi átvitt értelmű kifejezésével – „Stefi úgyis lenézi őt, végig se menne vele az utcán” (291.o.) – szemben a darabban szó szerint is lenézi Annát. A kristálypohár zenéje egyszer csak abbamarad, Csorba Kata pedig olyan eleganciával tartja ki oldalra, vállmagasságban a poharat, éppen a mennyezetről lelógó konyhakés mellé, hogy minden tekintet a késre szegeződik. Nem kérdés, hogy Stefi mikor ejti el a poharat, ahogyan az sem, hogy a kettősgyilkosság ábrázolása nem hagyna kívánnivalót maga után, hacsak a kakas kifolyatott vére nem száradna meg a konyha kövezetén, éppen a későbbi tárgyi bizonyíték alatt. A vértócsa már csak azért is ügyetlen megoldás, mert a színészeknek végig kerülgetniük kell; kár érte.

Az előadás a legnagyobb hangsúlyt Édes Anna és Patikárius János tragikomédiába illő kapcsolatának árnyalására fekteti. Anna és Jancsi viszonya azért is érdekes, mert – a kritikai kiadásban közreadott, a regényíró által jegyzett színpadi terv tanúsága szerint – Kosztolányi a regénytől eltérő módon képzelte el a fiatalok viszonyát. Romeo és Júliát idéző erkélyjelenetet álmodik a színpadra, majd a boldogság beteljesülését. Ehhez képest a darab a Titanic könnyárban úszó pillanatát idézi fel: széttárt karokkal, széken egyensúlyozva, and their hearts will go on. Az előadás egyetlen bohókás jelenetsora ez, Pataki Ferenc pedig lubickol az Amerikába vágyó, tört angolsággal beszelő piperkőc szerepében. De ahogyan a Titanic is elsüllyedt, úgy az Annát utasító, a magyar nyelv szabályai szerint ejtett angol sit is degradálódik: egyrészt magyar szleng kifejezéssé (sitt), másrészt angol szitokszóvá (shit), mintegy pálcát törve a cseléd felett. Itt a boldognak látszó, édes pillanatoknak is keserű utóízük van, az pedig, ahogyan Anna az elhunyt Piroskát helyettesítő játékbabát, mint saját, meg nem szült gyermekét ringatja, megrendítő.

Jelenetkép. Fotók: Veréb Simon. A képek forrása: PORT.hu
Fotó: Veréb Simon (A képek forrása: PORT.hu - Szegedi Nemzeti Színház)
Édes Annának csakis dolga végeztével jár pihenő, de akkor sem úgy, hogy ne lenne szemmel tartva: „ez a zsibvásárszerű lakás az ostromállapot minden borzalmát éreztette. Sehol egy függöny, egy festmény” (79.o.) – mintha maga Kosztolányi kacsintana ki a regényből a mindenkori rendező felé. Keresztes elképzelése ráadásul kísértetiesen hasonlít Kosztolányi konkrét ötletére is, hiszen a szinopszis szerint az első felvonásban elhanyagolt (felforgatott) lakásnak a másodikra már ragyognia kell a tisztaságtól. Az persze már vélhetően rendezői lelemény, hogy a rendrakást Anna egyedül, megállás nélkül, minden apró mozdulatot kiszámítva, függöny nem lévén, a közönség szeme láttára végzi. Hiszen éppen erről van szó: a néző nem a narrátor tárgyilagos elbeszélése nyomán, hanem az egyenlőtlenség részeseként szembesülhet Édes Anna történetével. 

Danis Lídia harsány, de hiteles játékában a szanatóriumból szabadult Vizyné hisztérikussága domborodik ki, aki nem egyszerűen meghal a darab végén, de a méltóságát is elveszíti. Nincs már hatalma Anna fölött, Jancsival sem csupán rokoni csókokat váltott, az ura pedig rendre „döbbenten nézte feleségét, aki végigtáncolt a szobán s dühében játszott, mint valami különös színésznő valami különös színpadon.” (55.o.). Borovics Tamás (Vizy) egyébként könnyedén hozza a pipogya fráter figuráját, ahogyan Gömöri Krisztián is elegánsan oldja meg az ellenszenves Ficsor szerepét – utóbbi testi hibája, bicegése érzékletesen utal arra, hogy a házmester valami rosszban sántikál.

Gidró Katalin Édes Annája azért különleges, mert amíg az összes többi szereplő csupán az ő emlékképeként elevenedik meg a színpadon, addig saját, cselekvő önmagát nemcsak utólagosan, kívülről látja és láttatja, hanem belülről is. Ezért némul el, ezért a gyászruha és ezért a vastagon púderezett arc: „úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett.” (177.o). A kámfor aztán éppúgy érthető Anna fenyegető moly-létére tett utalásként, mint a molylepkeszerű Vizyék kiirtásának sürgetéseként, mindeközben Anna – különösen a bírósági jelenetek alatt ráirányított reflektorfénytől – vakítóan fehér arca is az előadás végéig megőrzi az ártatlan családtag feloldozásának és a bűnös cseléd elítélésének ambivalenciáját.  

Ezt a szembenállást azonban csak a darab végéig sikerül fenntartani, ugyanis a giccs horizontjára kerülő, legfeljebb ironikusan értelmezhető zárlat kicsúszik Keresztes Attila kezei közül. A rendezőnek vajon tényleg el kellett döntenie, hogy Édes Anna a márianosztrai fegyintézet vendégszeretetét vagy a mennyei boldogságot, netán a Nyulak szigete kényelmét élvezhesse? Nem arról van szó, hogy Annának nem kell morális szempontból is elszámolnia tettével, de az Árpád-háznak Szent Margitja van, az Attila utcai háznak pedig Édes Annája. Nem mindegy.
 
Szerző:  Kosztolányi Dezső,  Cím:  Édes Anna,  Rendező:  Keresztes Attila,  Díszlettervező:  Fodor Viola,  Jelmeztervező:  Jeremias Bianca Imelda,  Film:  Kovács Gábor Péter, Szabó Dezső,  Zenei munkatárs:  Kovács Gábor,  Szereplők:  Gidró Katalin,  Borovics Tamás,  Danis Lídia,  Pataki Ferenc,  Gömöri Krisztián,  Csorba Kata,  Jakab Tamás,  Továbbá:  Bagi Bernadett / Kálmán Zsófia (ének), Balogh Szilvia (fuvola), Pesti Ágota (gordonka),  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott