Utópia – makettszínház / Harmadik Hang Háza, MOME Média Intézet - Sirály
2011.02.02.

Az Utópia Budapest-makettjét mintha marslakók állították volna elő, hogy társaiknak laboratóriumi körülmények között demonstrálják, milyen emlékek, sémák és benyomások élnek bennük a városban tett látogatásuk után. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.

Részletek az előadásból
Részletek az előadásból

Az előadás, pontosabban a Sirály pincéjében tett kötetlen időtartalmú kirándulás végére mi is „marslakókként”, azaz sokkal idegenebb és frissebb szemmel tekintünk városunkra. Az Utópia kizökkent a rutinos, célirányos és passzív szemlélődésből, és ráébreszt minket arra, ami mellett nap mint nap elmegyünk, s amit észre sem - vagy magától értetődőnek - veszünk a városi létben: például, hogy ahol építenek, ott általában rombolnak is, hogy cselekedeteinkben mennyire szigorú rendet vág az idő, és hogy hány emberrel nem váltunk szót, hány embert nem érintünk meg soha.

A Harmadik Hang Háza és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem produkciója lényegében vizsgamunka, a hallgatók és A vizuális kommunikáció és az előadóművészetek kapcsolata című kurzus vezetője, Bársony Júlia együttműködésének eredménye.  A kurzus részvevői immár ötödik alkalommal mutatkoznak be a nagyközönségnek munkáikkal (melyeket korábban Tükörvilág, Végtelen, Ex-libris és Átjárók címmel láthattunk), s melyek egy-egy fő téma köré szerveződnek. Az alkotók az általuk létrehozott installációk szerves részei, azaz szereplői, s ilyen értelemben maguk is „előadóművészek”. Az installációk pedig külön-külön és együtt is sajátos hangulatot és jelentést hordoznak, s általában egy labirintust alkotnak, melynek közreműködésükkel kiteljesedő stációit tetszőleges sorrendben járhatja be a néző.

Az Utópia – mely tavasszal a Trafóban és nyáron a prágai Quadriennálén is látható lesz – vizsgamunkáit összefogó téma: Budapest. A (köztéri) installációknak, performanszoknak, akcióknak kifejezetten trendi és gyakori témája a városi léttel és annak állandó kellékeivel való kapcsolatunk. Ez nem baj, hiszen nem lehet elégszer megkönnyebbülni, amikor ennek a sok szempontból szörnyűséges életmódnak a hiányosságaira, borzalmaira és szépségeire rácsodálkozunk. Ehhez képest talán leegyszerűsítő az előadás címe, s talán egyértelműbb jelzést érdemelt volna, hogy saját jelenünkre (mert kőkeményen 2011-ben, s nem a jövőben járunk) utópiaként vagy disztópiaként tekinthetünk.


Egy Budapest-alaprajzú, filccel borított terepasztalt látunk, amikor belépünk a Sirály színháztermébe. A várost kettészeli egy folyó, melynek vize tekervényes gumicsöveken érkezik és hagyja el a helyszínt. A víz egy állandó körforgás része, s mindent mindennel összeköt. Klausztrofób helyzetben, az asztalba vágott lyukakban helyezkednek el az installációk szereplői, akik szintén kiveszik a részüket ebből a monoton körforgásból: általunk felfedezendő, szigorú törvényszerűségeknek engedelmeskednek.

Folyton rombol és építkezik egy fiú és egy lány: a fiú a lába alól szedi ki, majd a lába alatt rakja kupacba az építőkockákat: ekkor pár centit megnő, de közben mintha egyre jobban feszülne a nyakán egy hurok. A lány panelházakat hajtogat össze; a falakon valódi emeletes házak piciny ablakainak ezrei sorjáznak a végtelenségig. Amikor elkészül egy egész lakóteleppel, szétszedi és újrakezdi az egészet. Budapest szívében egy fiú festegetné a papír-felhőkarcolókat fehérre, de az eredmény mindig ugyanaz a piszkos-szürke marad.

Az egyik lyukban tojást készít el egy „szakács” különféle módokon. Minden tárgy: a rezsó, a  serpenyő, az evőeszközök normális méretűek, mégis a zsúfoltság miatt mintha babakonyhában sürögne-forogna a fiú. Bonyolult rendszerben fordítgat homokórákat, állít be ébresztőket, rakosgat fűszereket. Mintha tényleg egy lakótelepi konyha ablakán kukkantanánk be, s amit látunk, egyszerre lenne ismeretlen és ismerős.

Fotó
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

A kapcsolatteremtés furcsa próbája elé állítja a bátrabb nézőket egy fiú és egy lány: átlátszó fóliafalon keresztül kommunikálhatunk a fiúval – mivel egymással szemben állunk, a filctollal írt üzeneteket visszafele kell olvasnunk, ami persze nehezíti, de nevetéssel, összenézésekkel szabadítja fel a kommunikációt. A lánnyal alig átlátszó, vékony textilen keresztül teremthetünk kapcsolatot: egy hosszúszárú kesztyűn keresztül nyúlhatunk be fülkéjébe, s ő rögtön megragadja a kezünket, simogat és simogattatja magát. Mintha emberi értintéssel táplálkozó állatka lenne.

Budapest északi csücskénél beteljesítetlen vágyaink vetített terébe léphetünk be: az összefirkált házfalak képei között egy étkezőben jelenik meg saját, vetített képünk, de ha az asztalon levő süteményestál után nyúlunk, a kezünk eltűnik a semmiben.

Egy fiú mintha az identitását keresné: a néző vele szembe, egy furcsa sminktükör elé ülhet le, melyben a fiú és a saját arcát is láthatja. A fiú festéket ken az arcára, s olykor átül egy másik asztalhoz, egy különös „tükörhöz”, azaz sorjában kifeszített papírvásznakhoz, melyekre az arra járó nézők csorgathatják a vizet. A szétmállott papírokba bele-belemar: önarcképét rongálja.

Elég egy marslakó szemével néznünk, s mások lesznek egy város hétköznapinak vélt pillanatai.

Vö. Fehér Anna Magda: Nem térkép e táj 
Varga Sándor Márton: Utópia Sirályban - ahogy az alanyi költő látja 
Csider István Zoltán: Vízköves kis életünk 

Szerző: Rádai Andrea

Cím: Utópia (makettszínház), Rendező: Bársony Júlia, Díszlet: Mindák Gergely, Video: Juhász András, Grafika: Deák Emese, Fény: Mervel Miklós, Hang: Tesfay Áron, Produkciós asszisztens: Birtalan Krisztina, Kovács Andrea, Alkotók: Harkai Domonkos, Kalicz-Mészáros Klára, Kállai Kata Eszter, Kálmán Mátyás, Kiripolszky Csongor, Kovács Dávid, Lukács Máté, Rubi Anna Krisztina, Pettendi Szabó Péter Zoltán, Esteban Dellatore, Deák Emese, Harsay Gábor

Támogató: Nemzeti Erőforrás Minisztérium