A könyveknek is megvan a maguk sorsa, szól a közismert latin bölcsesség, és az Édes Anna sorsa új szakaszába lépett, amikor most – bámulatos jegyzetapparátussal, a regény befogadástörténetét hihetetlen alapossággal ismertető kísérőtanulmánnyal, szép papírra nyomva, jól olvasható tördeléssel – a kezünkbe vehetjük a regény 57-ik (!!), minden eddiginél pontosabb szöveget közlő kiadását. Hetvenöt év telt el Kosztolányi halála óta, ebben az időszakban klasszikussá vált életműve, és ekkor feltehető a kérdés: vajon nem jött-e későn a kritikai kiadás? (Különösen úgy, hogy még messze nem látni a végét, a leginkább derűlátó feltevések szerint is legalább húsz évre elhúzódhat a sorozat, ha a hírlapi cikkek, fordítások, levelek is bekerülnek a korpuszba.) Ha magára az Édes Annára vonatkoztatjuk, akkor bizonyosan nemleges lesz a válasz. Köztudott, hogy Kosztolányinak ezt a könyvét szövik át leginkább politikai (sőt aktuálpolitikai) elemek, amelyek olykor meggátolták már magát a megjelenést is, nemhogy a kritikai jellegű szöveggondozást. (Jellemző, hogy a Nyugat nagyjai közül egyedül Adynak indult meg kritikai kiadása a szocialista időszakban.) Az első fejezetben szereplő Kun Béla miatt 1963-ig még gondolni is alig lehetett újranyomására, ráadásul 1974-ig két, később, azaz 1992-ig egy lényeges csonkítással jelent meg a regény. Vagyis bizonyos értelemben az 1989-as rendszerváltás nyitotta meg a teret a teljes, a Kosztolányi által autorizált szöveg megjelenésének (nem is beszélve az addig alig tanulmányozott kéziratról.) Ebben az értelemben nem olyan nagy dolog a mintegy húsz éves csúszás.
Más szempontból is kedvező pillanatban jött ki a könyv – és ez már az egész Kosztolányi-életmű kontextusát is érinti. Egyre több jel utal arra, hogy manapság, különösen Esterházy Péter roppant irodalmi tekintélyének köszönhetően, talán Kosztolányi számít a XX. század legnagyobb magyar irodalmárának. Megfontoltan választottam ezt a szót, mert ha külön-külön tárgyaljuk, azaz elválasztjuk a költői teljesítményét a prózaíróitól, és megint külön osztályba soroljuk az esszéista, az irodalom- és színházkritikus termését, aztán ettől még leválasztjuk az ezernyi hírlapi cikk szerzőjét, akkor talán egyik kategóriában sem számíthat „nyertes”-nek. Viszont az egész anyag, a drámán kívül minden műfajban dolgozó irodalmár teljes termése (hozzászámítva persze roppantul vonzó, olykor talán taszító, de minden pillanatban érdekes és jelentős személyiségét, mely természetesen aligha választható el irodalmár mivoltától) sokak szemében a legelbűvölőbb, legrokonszenvesebb, legcivilebb (mert a politikát többnyire piszkos métier-nek tartó és bemutató) írott jelenség a magyar kultúra történetében. Ma, amikor az irodalmár eszménye a „csak egy ürge” (Ottlik Géza szavaival) lett, Kosztolányi a legkedvesebb ürgék egyike. Ady korai kijelentése, miszerint Kosztolányi „irodalmi író”, nem is volt olyan sértő. Pontosabban: mára inkább dicséretnek hathat. (Miközben Ady ázsiója jelentősen csökkent.) Ebben a szellemi légkörben még az is megkockáztatható, hogy egyenesen ideális pillanatban indult meg az életmű kritikai edíciója.
Hogy miért éppen az Édes Anna az első fecske, annak nyilván megvannak a gyakorlati okai – meglehet, ez a szöveg volt a legkielégítőbb állapotban, hiszen már 1992-ben megjelent a mostani szerkesztő, Veres András gondozta kiadás, sok tekintetben a mostani előzménye. Maga a könyv vaskos, de mégsem nehezen kezelhető. A szöveget az úgynevezett genetikus textológia módszerével adja. Magyarán: a jobb oldalon található a szerző életében megjelent, 1926-os első kötetkiadás betűhív textusa, míg bal oldalt a kézirat szerkesztői jelekkel ellátott és részben értelmezett szövege található. (Megjegyzendő: itt csak 2/3-os sikert érhettek el a közreadók, mivel egyes fejezetek kézirata hiányos, míg az utolsó öté teljesen megsemmisült vagy lappang.) Veres András megjegyzi, hogy „a kéziratos munkaszakasz kiadása folyamatos olvasásra kevéssé alkalmas. Gondos tanulmányozásra, kutatási célra való.” Ám szerinte ez „segíti a betekintést Kosztolányi Dezső alkotói műhelyébe.”
A Veres által idézett Vas István és ő maga is azt sugallják, hogy ne üljünk fel a legendának: a kéziratok azt is bizonyíthatják, hogy Kosztolányi „természetesnek ható könnyedsége valójában mennyire nem volt magától értetődő.” Ez persze valamennyire igaz, de magam inkább azt tapasztaltam, hogy Kosztolányi azért mégsem tartozott a gyötrelmesen dolgozó, mindig új és új megoldásokat kereső (és találó!) írók táborába. Flaubert-rel, Tolsztojjal, Prousttal, Kafkával (a sor bővíthető) ellentétben, ő általában már igen korán, vagy rögtön megtalálta a neki tetsző, az igényeit kielégítő megoldást. És noha persze javítgat, de ezért fordul elő, hogy igen gyakran tér vissza a legelső, szinte forró megfogalmazáshoz. Megnéztem pár döntő helyet (olyan locusokat, ahol a próza szinte költészetbe csap át, vagy olyan helyeket, ahol a cselekményben adódik valami alapvető mozzanat), és azt kellett látnom, hogy kevés, vagy jelentéktelen az eltérés. Ilyen a Vad éjszaka című fejezet, Anna és Jancsi első szeretkezése, ilyen az első két fejezet, a perdöntő expozíció. A legdöntőbb helyet azonban nem lehetett összevetni: a gyilkosság leírásának kézirata még nem bukkant elő. A többit hagyjuk a filológusoknak.
Minden tudományos eredménye ellenére elsősorban mégis a „művelt nagyközönségnek” szól ez a kiadás. Aki például meg akarja ismerni, mit írtak 1927 és 2010 között a könyvről, az bizalommal forduljon ide. Veres András félelmetes nyugalommal és fegyelemmel ismerteti és idézi az összes fontos cikket, kritikát, és olykor még a szórakoztató mellékmegjegyzésektől sem riad vissza. És ezt a kötetet fogja forgatni az is, aki az Édes Anna keletkezésének történetére kíváncsi. Vagy aki meg akarja tudni, hogy született a színpadi verzió. Kimeríthetetlenül kotyogó forrás, az utóbbi évek magyar irodalomtörténetének egyik legnagyobb teljesítménye.