Az előadás létrehozói, Vidovszky György rendező, Deres Péter dramaturg és munkatársaik ugyanis egyáltalán nem törekedtek rá, hogy tisztességesen elmeséljenek egy történetet, amely a Kosztolányi-mű szüzséjét megtartva s valamelyest a regény világképét is megidézve szólna a nemes eszmények semmibe hullásáról, kiszolgáltatottságról, emberi tartásról. Az adaptáció természetesen nem ölelheti fel az Aranysárkány szerteágazó cselekményét, még csak ama finomszerkezetű, lélektani folyamatok megjelenítését sem kérhetjük igazán számon rajta, amely Kosztolányi prózáját olyan utolérhetetlenül gazdaggá és plasztikussá teszi. Ám a regénybeli történések drámai csomópontjait mégiscsak valamiféle logikai rendbe kellett volna szervezni, és a széttartó epizódokat ok-okozati láncolattá kellett volna fűzni ahhoz, hogy a színpadi mű könnyedén követhető s a megcélzott ifjú közönség számára befogadható legyen.
 Jelenetkép, középen Egyed Attila |
A játék hőse, Novák tanár úr (Egyed Attila) némán, mozdulatlanul és halottsápadtan áll a nyitó képben, szennyezett, viseltes szürke öltönyében, halántékán lőtt sebbel, arcára száradt lecsorgó vérfolttal, s az öngyilkossága előtti kimerevített időpillanatban játszódnak le előtte sivár és sanyarú életének fordulatai. A sokszor alkalmazott, jól ismert időfelbontásos szerkezet, a flashback-technika kódolása persze semmiféle problémát nem jelenthet azoknak, akik napi rutinból montíroznak össze klipeket, s töltik fel azokat a legkülönfélébb videómegosztó portálokra. Lassacskán és nehézkesen kibomlik aztán a drámai cselekvések kusza hálózata, megismerjük az egyetlen lánykáját maga nevelő szigorú és poroszos gimnáziumi matek- és fizikatanár érettségiző osztályát, a fiatalok zabolátlan közösségét, amelyet olyan nehezen tud már irányítani és megérteni a hajdani eszményeibe kapaszkodó derék pedagógus.
Vidovszky rendezése néhol nemcsak túlzottan leegyszerűsíti Kosztolányi művét, hanem olykor kifejezetten didaktikus is: Novák tanár úr a rázúduló, hangos világból mit sem értve igyekszik emberként megmaradni s megfelelni nemes hivatásának, míg az ifjak nemzedéke meg sem próbálja követni avíttas gondolatait és cselekedeteit. Mert a nemzedékek közt „megszakadt a párbeszéd”, a kommunikációképtelenség konfliktust szül, amely szükségképpen tragédiához vezet. Az apát elhagyja a lánya (pontosabban megszökik az udvarlójával); a tanárt a sikertelen érettségi után durván inzultálja és megveri diákjainak egy csoportja, s miután nem marad számára semmiféle kiút, önkezével vet véget az életének.
 Császár Réka és Egyed Attila (A képek forrása: Karinthy Színház) |
A bútorokkal, kacatokkal megpakolt emeletes pici színpadot nemcsak gyakorlatias kellékekkel, de szimbolikusnak szánt tárgyakkal is telezsúfolta a díszlet- és jelmeztervező, Gadus Erika. Az előadásban mindvégig vaskos kötelekkel, hurkokkal játszadoznak a diákok, felmásznak rá, hintáznak rajta, vagy lógázzák a kötéldarabokat. Az érettségiző fiúosztály tagjai meztelen felsőtesttel, nyakukban kötélhurokkal készülnek a megmérettetésre, miközben akrobatikus mutatványokat végezve vetődnek alá a magasból. Halálugrásuk alig több holmi testgyakorlatnál. S az események előrehaladtával egyre nagyobb (és jócskán önállósuló) szerepet kap a feldübörgő élőzene, a harsány rock’n’roll, amely a fiatalok modernizálódó miliőjét hivatott megjeleníteni: azt a dimenziót, amelyhez szerencsétlen tanáruknak már végképp nincs semmiféle affinitása. A különnemű játékelemek, széttartó epizódok azonban csak ritkán szervesülnek egységes vízióvá: az előadás nemcsak vontatott, hanem gyakran kaotikus képet mutat, rejtvényszerű motívumok, összegubancolódott eseménysorok szétszálazását bízva nézőire.
Egyed Attila precízen kidolgozva, hibátlanul hozza színre a világból fokozatosan kirekesztődő, anakronisztikussá váló tanár tragikomikus figuráját. Feszes tartású, ámuló és önmagába zárkózó férfit mutat be, aki inkább csak elszenvedője, mintsem alakítója önnön életének. Mintha csak álmodna, révetegen bámul maga elé, s bár még keménykedni próbál környezetével, de aztán hamar összeomlik. Megrendítő, ahogy elveszíti érdeklődését minden iránt s lassacskán kivonul az életből. Lánya, Hilda, Császár Réka megformálásában cserfes bakfis, aki ugyanakkor már felvértezte magát némi női rafinériával. Egyszerre engedelmes leányzó és apjával dacoló teremtés, akit könnyű kiszakítani a szülői hatalom béklyóiból. Említést érdemel Dér Denisa áttetszően talányos, szellemidéző szeánszokat vezénylő Flóri nénije, Konrád Antal szabatosan kivitelezett orvosa, Dér Zsolt visszafogottan humoros, rámenős Liszner Vilije. S persze az ifjúság lobogásával, vadságával és tomboló szertelenségével is az előadás főszereplőjévé váló diákosztály, amint izgul, bohóckodik, játszadozik, muzsikál, bandázik és önfeledten birkózik. Jelenléte nemcsak a zenés betétekben lendíti ki holtpontjairól a rendre elfáradó előadást.
A produkció, akárcsak Vidovszky korábbi Karinthy színházi rendezései, A tavasz ébredése vagy az Árvácska, többek között beavató színházi és pedagógiai célokat is szolgálva jött létre. Ami csak azért problematikus kissé, mert Kosztolányi, szegény, úgy jelenik meg itt, mint egy némiképp elvont és unalmas kötelező olvasmány szerzője, akihez vajmi kevés köze lehet a diákkorú nézőnek. Az Aranysárkány ezúttal nem tud felröppenni: nincs szél, mi röpítse, nincs izgatott játékkedv, mi lendületet adna neki. Kézről kézre adogatják a papírból kivágott játékot, rakosgatják, kötélen utaztatják az előadásban. Végül valamelyik sarokban végzi.