Az első dunaPart platformot mondhatni önszorgalomból, kultúrmisszióként a Trafó és a Krétakör hozta tető alá 2008 novemberében. A kulturális kormányzat(ok) önmaguktól, hivatalosan soha nem érezték szükségét a független terület külföldre irányuló imázsépítésének, legfeljebb a kész tervek alá toltak némi pénzt – ezúttal is ez történt. Közel két évet kellett várni a dunaPart folytatására, bár – jó magyar szokás szerint – még a múlt év őszén, a szervezőmunka dandárjának kezdetekor sem lehetett pontoson tudni: lesz-e pénz, és ha igen, mennyi a platform megrendezésére. Végül lett, és mindez – ismerve a politika által a függetlenek körül mesterségesen kialakított és fenntartott exlex állapotot –, akárhogy is nézzük, nagy szó.
 Képek az első dunaPartról: Ladányi Andrea a BL-ben |
A két éves periodicitás egyébként ideálisnak tűnik. Ennyi idő alatt ugyanis elvileg már (le)mérhetők a változások: történt-e szemlélet- és/vagy stílusváltás, melyek az iránymutató trendek, kik a húzónevek, feltűntek-e új alkotók, társulatok a térképen – ami így, egyfajta összegzésképpen a külföldi szakemberek számára is nyomon követhetővé válik.
Hiszen ha történtek is időközben változások a dunaPart házatáján (a Krétakör helyére társszervezőként a Műhely Alapítvány lépett, az ötnapos program háromra zsugorodott, a bemutatkozók száma közel harmadával csökkent), az eredeti célkitűzés nem módosult: ízelítőt nyújtani a táncszakma friss alkotásaiból, felkínálva a megmérettetés, a személyes találkozás, a véleménycsere lehetőségét, elősegítve mindezzel a külföldi bemutatkozásokat.
Mások, rólunk
A 2008-as platformnak utólag visszanézve is számos tanulsága volt. Azok a külföldi vendégek, akik mind a színházi, mind a táncprogramba belekóstoltak, kivétel nélkül a színházi felhozatalt találták bátrabbnak, izgalmasabbnak. És eladhatóbbnak: amit például Mundruczó Kornél bárkás Frankestein-tervének innen, a dunaPartról startoló nemzetközi karrierje, vagy Pintér Béla Társulatának – részben a platformhoz is kötődő – külföldi meghívásai feketén-fehéren bizonyítottak is. A kortárs táncszcéna ilyen jelentős kiugrásokat nem könyvelhetett el, persze voltak, akik komoly meghívásokat kaptak, mint például a Hodworks és a Tünet Együttes, az utóbbi egyebek mellett a platformon való megjelenésének köszönhette vendégszereplését a kulthelynek számító londoni The Place-ben. Frenák Pál, Fehér Ferenc, Ladjánszki Márta eddig is járták a világot, őket e program hozadéka mondhatni továbbra is lendületben tartotta, jóllehet összességében minden résztvevő nyereséggel zárta a szemlét, ha másért nem, hát azért, mert elfogulatlan külföldi véleményeket zsebelhetett be.
 Képek az első dunaPartról: Frenák Pál: InTime |
A legélesebb hangot Denis Lafaurie francia menedzser ütötte meg, amikor úgy nyilatkozott: az a „belső lelki folyamatokat boncolgató” stílus, valamint „expresszionista kifejezésmód”, ami a magyar kortárs táncelőadások többségét jellemzi, Franciaországban már meghaladottnak számít, nem releváns. Nehéz erre riposztozni, alaposabban kéne ismernünk az ottani táncéletet, de tény: a franciák már a kora nyolcvanas években jelentős fórt könyvelhettek el velünk szemben, amikor elsősorban felülről jövő, kultuszminiszteri kezdeményezésre (!), mely felkarolta és kiemelten támogatta a modern táncot, a műfaj látványosan fellendült és megerősödött, minek következtében a francia „új hullám” szélvész gyorsasággal berobbant az európai táncéletbe. A hazai modern tánc ekkor még csak szárnyait bontogatta.
Abban azonban lehet igazság, hogy láthatóan lassabban, kényelmesebben reagálunk a változásokra, nyitottságunk mintha nem a mindenkori szabad alkotók nyitottsága lenne. Míg nyugaton a folyamatos változás, megújulás jogán a kortárs táncművészet rendre újraírja, újradefiniálja önmagát, idehaza javarészt még mindig a belterjességből próbálunk erényt kovácsolni, magunk előtt tartva védőpajzsként sok vésztől hányatott kelet-európaiságunkat – csakhogy erre a külföld már nem vevő. Ma már csak eredeti és vállalkozó szellemű, a bukás kockázatát is bátran felvállaló művekkel lehet integrálódni a kortárs művészeti világba.
 Képek az első dunaPartról: Gergye Krisztián: T.E.S.T. I. |
Neves hazai koreográfus nyilatkozta nemrég egy interjúban, hogy senki ne kérje számon rajta a divatot. Nem kell ezzel törődni, mondta, mi ilyenek vagyunk és kész, van a divat és vagyunk mi, akinek tetszik, tetszik, akinek nem… A nyilatkozónak bizonyos szemszögből persze igaza van. Nem kell felülni mindenféle trendnek. Viszont a tájékozódás, a kitekintés a fejlődéshez nélkülözhetetlen. Beatrice Rossi, a svájci Compagnie Drift menedzsere, aki több évet dolgozott Magyarországon, éppen azt kifogásolta, hogy azok a koreográfusok, akiket a kilencvenes években megismert, szerinte „egyáltalán nem fejlődtek”, sőt van, aki „visszalépett korábbi munkáihoz képest”. De hogy legyen valami jó is a visszatekintés végére: többen elismerőleg szóltak a táncosok képzettségéről, technikai tudásáról. Végre volt egy pont, amit a külföldi ítészek valószínűsíthetően biztatóbbnak láttak magyar kollégáiknál.
Az első dunaParton közel nyolcvan külföldi szakember vett részt, a mostanira előzetesen több mint száz regisztrált. „Kifogtuk a legjavát”, hirdeti a rendezvény szlogenje – bár azt megjósolni, kinek mi fog bejönni a válogatásból, jószerével lehetetlen. Az itt bemutatásra kerülő „legjava” nem feltétlenül azonos a hazai „best of”-fal. Részint az irányítottabb válogatási szempontok miatt: mert míg az éves felhozatalt szemléző Lábán Rudolf-díjnál logikusan beválogatásra kerülhetnek koreográfiai értelemben úgymond „hagyományosabb” művek is (ha minőséget képviselnek), a platform elsősorban a nemzetközi kortárs trendbe illeszkedő produkciókat célozza meg. Hiába nagyszerű egy előadás, külföldön nem állja meg a helyét, ha nem mutat fel semmi újat – fogalmazták meg többen az első dunaParton. Ettől persze még nincs garancia arra, hogy amit mi idehaza újszerűnek vélünk (mondom ezt a tánc szekció egyik válogatójaként is), azt a külső szemlélők is annak látják majd.
(Folytatása következik – a szerk.)