A mély álomban elkezdenek ringani a csípők, az ölek, hogy a szeretkezés kéje a szülés fájdalmába menjen át. Yerma ébrenlétében egyiket sem élheti át…

A Csurulya Csongor rendezte székelyudvarhelyi előadás arról győz meg, hogy a gyermekáldás hiánya egyáltalán nem az asszonyon múlik. Egy pillanatig sem sejlik fel Yerma (Tompa Klára) meddősége, ugyanis Juan Szabó Jenő külsőséges eszközöktől nem mentes alakításában meglehetősen agresszívnak és korlátoltnak, de leginkább aszexuálisnak tűnik, akinek a föld, a ház körüli munkák elvégzése, az étel az asztalon sokkal fontosabb, mint a házasélet minimálisan kötelesség szintjén történő teljesítése. (Igaz, erre a szövegben is történik utalás.) Ágytól-asztaltól nem váltak el, és nem is fognak soha, mert mit szólna hozzá a falu, lélekben azonban már nem köti, és talán soha nem is kötötte össze őket semmi.

Jelenet az előadásból. Fotó: Balázs Áron

Obligát homlokpuszi férjtől a feleségnek – a házasságban a rajongó szerelem teljességgel egyoldalú, a gyerek iránti vágy pláne. Szánandó a finom asszonyi törődéssel teli Yerma, aki küzd a férfiért, majd folyamatosan feladja minden báját, életkedvét és lányosságát, a „zsomborbokor sárga virága” lassan elhervad, üde ragyogás és kinyíló-kiteljesedő nőiség helyett a derű mögött lappangó kétségbeesett fájdalom uralja el lelkét és sorvasztja el testét. (És akkor a férji ütések fizikai fájdalmáról még nem is beszéltünk, mert Yerma háta tele van sebekkel.) A falu terhes női párkák képében jelenik meg, az öregasszonyok démoniak, a kidüllesztett gombszemű sógornők aszott fekete özvegyek – nincs menekvés, a reménytelen sors és valamiféle tragédia előrevetül.

Valamiféle, mert a férjgyilkosság helyett inkább mintha öngyilkosság felé mutatnának Yerma mániái, képzelt terhessége, szabadságtól megfosztottsága, depressziója, magába zárkózása, szexuális kielégületlenség miatti frusztrációja. E sok motiváció egymásra rakódik, így aztán az igazi ok balladisztikus bizonytalanságban marad, mint ahogy az is, kicsoda Victor, s milyen viszonya volt egykor Yermával. (Posta Ervinnek színpadra lépésekor a szép szomorúan lágy, amolyan álmodozó poszterférfiús nézésen kívül mást nem nagyon kell tennie.) Juan megfojtásának pillanatában a néző aztán teljesen elveszti a tájékozódási pontot: érzékelhetetlen, vajon ez a tett Yerma képzeletének kivetülése, vágya, vagy tényleg megtörtént, és gyilkossá vált az asszony.

Tompa Klára csacsogva kezd, reménykedőn és bizakodón, hogy aztán a mosoly lekerüljön arcáról és egyre keményebb, szögletesebb vonásokkal, de főleg egyre fénytelenebb hanggal fejezze ki az idő múlását, a remény és minden vágy feladását, saját nőiségének elvesztését. A terhességről és szülésről szóló oktatómondatok után egyre izgalmasabbá, a megtört asszonyiság megérzékített pillanataival telivé válik alakítása. És szerencsés választás volt María szerepére a tavaly diplomázott Jakab Orsolya, aki a fiatalasszony tiszta életességét naiv derűvel formálja meg.

Lorca darabjában a kimondott szó mellett/helyett nagy hangsúlyt kap a kimondatlan is. Az eljátszott, de még inkább a megsejtetett. Csurulya Csongor rendezése törekszik arra, hogy stilizálással, elemeléssel, lecsupaszított térrel és redukált kellékhasználattal, mozgásszínházi elemekkel és a Lorcánál „természetes” zenével kitegye ezt a hangsúlyt, s ez mindenképp nagy erénye az előadásnak. A megvalósítás mikéntje azonban helyenként suta. Atmoszférát teremtenek a keményen koppanó cipősarkak, de a virágos-farkasfogas pruszlik és az andalúz ritmusok nehezen egyeztethetők össze. A patakparti mosás mozdulatai tapssal jelzettek, a vacsora azonban igazi, illatos grillcsirke. Yerma fokozódó őrületében két kosárból kezeket, lábakat, fejeket, testeket szed elő, hogy aztán azokat játékbabákká illessze össze, aztán meg indiai boltok füstölőszaga kezd terjengeni. Már zajlik a nyitó zenére komponált tapsrend, alatta azonban a kimerevített pózban marad két főszereplő. A rítus poézisét minduntalan földhöz ragasztja egy buta effekt, ami annak következménye, hogy a rendező a tragikus költeményt társadalmi drámaként (is) akarta olvasni. Ezáltal viszont hiába a műsorfüzetben rögzített kérdésfelvetési szándék („Hogy mi a nő? Mitől nő a nő? Hogyan éli meg helyét a „társadalomban?” Milyen szerepet vállal, vagy szeretne vállalni, és minek az árán? Mitől teljesül be, ha egyáltalán beteljesül? Milyen áldozatot vállal? Tehet-e valamit a sors ellen? Mi a tisztesség és becsület dilemmája a nőiesség legszentebb kérdéskörében, a gyermekvállalásban? Szerelem és magány?”), az előadás súlyos csöndek híján prózai és közhelyes válaszokat indukál.