Egy éjszaka egy városban

Tüneményes rémmese a világhíres cseh animáció legjobb hagyományait folytató és továbbépítő, nem túl fantáziadús című Egy éjszaka egy városban. A nyolcvan perces, stop-motion technikával készült horrorbábfilm valójában négy, egymástól akár függetlenül is élvezhető egységből épül fel. (És tényleg: külön-külön talán hatásosabbak lennének, így együtt már-már túl sok jut nekünk a jóból. Más kérdés, hogy egy húszperces, még oly mesterien kivitelezett szkeccsre ugyan ki váltana mozijegyet?) Jean-Pierre Jeunet és Tim Burton tapsikolna örömében, ha látnák, hogy rajtuk kívül más alkotó is igen leleményes bír lenni a rokonszenves őrültek mozivászonra plántálásában. A Prága egy sötét kerületében (a Hrabaltól ismerős Zizkovban) játszódó epizódokban a rendező Jan Balej részben valós karakterek nyomán rajzolja fel egy visszataszító, sokszor gusztustalan, ám újra meg újra a meglepetés erejével hatni tudó mikrovilág képeit.

Egy éjszaka egy városban

A sötét bérház titkos zugaiban magukat meghúzó magányos bolondok – ez mindig hálás filmtéma. Az egymást követő rövid etűdök összefűzésével nem kell sokat bajlódni: a ház különc lakóit bemutató első epizódban például a lakásról lakásra vándorló, s változatos halálnemekkel kimúló hangyacsapat tagjainak szemével látjuk a szabadon kószáló pszichiátriai eseteket. A csipeszkezű, koponyaarcú öregurat, aki döglött rovarokkal játszik minicirkuszt az ebédlőasztalon; a túlkoros óriáscsecsemőt, aki szobájában komplett erdőt rendezett be (vö. a klasszikus Kisvakond-epizóddal), s a gyilkos galócának álcázott éjjelilámpák között medvejelmezbe bújtatott kutyusra vadászik; a selyemkimonóba bújtatott, aszott testű perverz, aki ikerlányokon tölti kedvét; a családanya, aki két gyereke és férje helyett Titániát megszégyenítő rajongással csüng a kisszobában elszállásolt szamáron, vagy a kisállatokat lakásában felravatolozó, elhamvasztó, küllemét tekintve Frankenstein szörnyére hajazó férfiú.

Egy éjszaka egy városban

A történet során egyre fogyatkozó hangyakülönítmény utolsó tagjait egy drogos szippantja fel, az ő pszichedelikus álma adja a második, kétségkívül legbájosabb részt, amely egy fa és egy hal barátságáról szól. Évszakról évszakra követjük a két szomszédos lakásban élő két jóbarát nem hétköznapi kalandjait. Sziporkáznak a ragyogó ötletek: mielőtt a fa kilép az utcára, virágcserép-cipőt húz a lábára, rémálmában fűrésztelepet és hamvadó fatörzseket vizionál, karácsonyra pedig madárodút kap barátjától. A harmadik rész újra sötétebb tónusra vált: a hamisan játszó utcai harmonikás Van Gogh levágott fülével kerül túlságosan is közeli kontaktusba. Utunk még korántsem ért véget, az utolsó negyed órában a borosüveg minden kívánságot teljesítő szelleme, részeg jóbarátok, egy kávézó régvolt, kísértetté vált vendégei is ott tülekednek a minőségi, fekete humorral megöntözött animációs filmben.

Las Cruces

Aligha gondolná bárki, hogy az évtizedeken keresztül katonai puccsok által uralt Guatemalában az első civil kormány megalakulásával összefüggő, az esőerdők mélyén lezajlott véres eseményeket abszurd komédiaként is fel lehet dolgozni. A 47 éves elsőfilmes Rafael Rosal – feltételezhető szándékai ellenére – a Las Cruces című, nehezen minősíthető, a sajtóvetítésen az újságírók hangos jókedvétől kísért fércmunkájában mégis ezt tette. A címben szereplő Las Cruces egy, a világtól elzárt falu neve, amely az igénytelen operatőri munkának köszönhetően a filmvásznon olybá tűnik, mintha mindösszesen három, rosszul összetákolt viskóból állna. A semmiből előbukkanó 7, azaz hét darab hős harcos (köztük az egy nő, akiért persze lángol, akinek lángolnia kell) ezeket a kunyhókat és a kis létszámú háznépet kívánná megvédeni az egyre közelgő katonai rajtaütéstől. A nagy igyekezettel összehordott közhelyhalmaz megreked az emberiség legnemesebb eszméit zászlajára tűző propagandafilm, a korszerűtlen harctechnikákat bemutató illusztratív oktatómozi és egy latin-amerikai szappanopera színvonaltalansága között. A kizárólag sztereotípiákból építkező mozi forgatókönyvének gerincét olyan mondatok alkotják, mint a „Minden politika”, „A félelem nem jó tanácsadó”, „Történelmet csinálunk”, vagy „Mindannyian Isten kezében vagyunk”. Negyed órával megpróbáltatásaink vége előtt végre feltűnik egy feketére mázolt arcú, vigyorgó katona: őrá vártunk másfél órán át. A film a lemészárolt falu lakóinak 2006-os újratemetésén készült drámai felvételekkel zárul. A Las Cruces méltatlan, szégyenteljes megemlékezés a hősi halált halt lakókról és önkéntes védelmezőikről.

Pao története

A Vietnamban igen jónevű színészként számontartott Quang Hai Ngo filmrendezőként is kipróbálta magát: a Pao története című, kissé túlbonyolított családi drámája lassan csordogáló, líraian megkomponált képekben bővelkedő alkotás. Az élet írja a legszebb meséket, s tényleg, a végén kiderül, hogy valós történetet dolgozott fel a film. A vietnami hegyek között megbúvó kisközösség, a hmongok szabályok konzerválta mindennapjai adják a végig erőteljes hátteret. Innen, az Isten háta mögül gyereklányként indul útjára Pao (a törékeny szépségű, A csendes amerikaiban már látott Do Thi Hai Yen), hogy végül családja nőnemű tagjainak rettentő titkait feltáró, útja során felnőtté érő asszonyként fejezze be hosszú vándorlását. A táj szépségébe minduntalan belefeledkező rendezés eleinte tökéletesen kortalan világot vázol fel: ezért oly felzaklató a kontraszt, amikor a középkorias értékrend és gondolkodás kimerítő megismerése után a nagyvárosban Pao tekintete hirtelen egy netkávézó termináljaira téved. Gazdaságosan építkező, a festői vietnami tájat egyenrangú főszereplővé emelő érzelmes és elgondolkodtató mese.

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatai ld. ott)