David Kamp – David Lynch: Borsznobok szótára
2011.03.03.

A könyv egyáltalán nem olyan szarkasztikus, mint várnánk a cím alapján, inkább félúton ingázik a vicces és a komoly között. De az is lehet, hogy nem ismerjük az amerikaiak humorát. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Az arcizmok mindenesetre – dolog híján - hamar nyugalmi állapotra váltanak, mert a magyarok köreiben oly kedvelt gyilkos iróniának csak gyenge utóhatása észlelhető itt-ott, s már ebből világos, hogy a szerzőpáros David Lynch nevű tagja nem azonos a filmrendezővel. Inkább egy halálkomolytól némileg eltérő, viszonylag (és a hangsúly a zárójel előtti kifejezésen van) laza előadású, de egyébként alapvetően tanító célzatú haszonolvasmányról van szó, annak viszont egész jó, mert egy: kisalakú, kettő: nem veszi túl komolyan magát.

A szócikkeket megelőző bevezető szövegek, amelyek a könyv megszületését indokolják, rövidek, és lényegében arról beszélnek, hogy a borszakértők egy olyan titkos társaságot alkotnak, akiknek a szavát sem érteni, és ezen a tarthatatlan állapoton sürgősen változtatni kell. Például úgy, hogy a sima, mezei borivók is elsajátítják e nyelv rejtelmeit, azaz eredendő szakkifejezéseit, új tartalmakkal bíró vendégszavainak az értelmét és főleg homályos, ámbár nagyon is köznapi metaforáit.

Amelyek már-már abszurdak, ha a szőlőből készült borral hozzuk őket összefüggésbe, de ha egyszer a gyümölcs a tőkétől a pohárba töltött nedűig olyan bonyolult metamorfózison megy át, amelyet csak a csípős, a ropogós, a fás, a zöld, a tégla és az istállószag szavakkal lehet pontosan definiálni, nincs mit tenni.

Egyik előnye tehát a könyvnek, hogy a borra vonatkozó – eleddig ugyan praktikusnak és hasznavehetőnek tűnő, de lássuk be, meglehetősen szegényes - szókincsünk meglepő melléknevekkel gazdagodik (amelyeket azért nem árt majd öncenzúra alá vetni, mielőtt legjobb barátaink körében villantani kezdenénk velük). Mindazonáltal a legvadabb kifejezéseknek is van igazságmagja, ami ki is tűnik a szerzőpáros David Kamp és David Lynch olykor finoman csipkelődő magyarázataiból. 

Egyébként nem témacsoportonként haladunk, hanem alfabetikusan, így a kevésbé érdekes filoxéra és lisztharmat mellett olyan szócikkek követik egymást, amelyek főleg a kaliforniai (kisebb részben a francia) borkultúrával és a tengerentúli borszakértő nagyágyúkkal ismertet meg. Egy kivételével mindenkire a maga betűjénél kerül sor, Robert Parker azonban még a könyv szerkezetéből is kilóg – mint ahogy a bor-közéletből is -, ugyanis rá már jóval a P betű előtt megkezdődik a hivatkozás, így muszáj hátralapozni, hogy mihamarabb megtudjuk, ki ő.

Parker egy valószínűtlenül nagy arc, aki egyéni gusztusával – amelyik nem egyezik például az enyémmel sem – állítólag teljesen megváltoztatta a bortermelők és a laikusok ízlését, miszerint a testes, bivalyerős, tölgyfahordóban érlelt borokat emelte a csúcsra. A szócikkét záró fricskamondat (amelyekben általában életből ellesett példákat hoznak fel a szerzők) így hangzik: „És most kóstoljuk meg a Chianti Classicót, az utolsó kellemes és könnyű, parkerizációtól mentes olasz vörösbort”.

A kaliforniai Napa völgyről és Amerika híres-neves borászairól olvasgatva a kezdeti idegenség után egyre inkább élvezzük, hogy kezdünk képben lenni a borászati nagyhatalmak műhelytitkait, gyengéit és erényeit illetően, a borkultúra, vagy ha tetszik, borsznobéria napi gyakorlatával kapcsolatban pedig – ami csak a hetvenes években vett lendületet - egyre zsugorodik nemzeti önérzetünk. Hol vagyunk mi ehhez képest? – kérdezzük, de hamarosan múlik a zavar, mert rájövünk, hogy ami odaát nagyban megy, az itthon is megvan kicsiben. Amúgy csak a 79. oldalig van olyan érzésünk, hogy sehol sem vagyunk a térképen - itt ugyanis a Borsznobok világszerte ünnepelt trófeái című felsorolásban a hatodik helyet a Magyar Tokaji foglalja el. Árvalányhajas büszkeségünk egészen a 126. oldalig tart, ahol viszont a cukorban gazdag fajták címkéjénél a „Tapadós” szócikk utolsó, fűszermondataként ez olvasható: „Az estét egy Magyarországról származó tapadós borral zártuk, ami rendesen kiütött mindenkit”. 

Talán csak a vicceskedő fantázianevekben vagyunk lemaradva, de az nem nagy veszteség, hogy itthon nem jött divatba (még) a „Kószáló kecske” és „A Merlot kifújt és tetszhalott” típusú névadás. A lexikon lapjai közé dugva néhány meglepetés oldal is lapul, amolyan puskák, amelyekből néhány alapdolog, mint például a tuti tippek borminősítésre, vagy a „Jelenés-borok” top 10-es listája sajátítható el könnyen és gyorsan.

És végül a lényeg: mit jelent a borsznob kifejezés? Ezt a könyvtől függetlenül is mindenki tudhatja, aki látta a Meghívás egy gyilkos vacsorára című – igaz, nem túl friss - filmet. A kedvenc jelenetemben Poirot belekortyol a vörösborba, de rögvest végzetes, fuldokló köhögőrohamba kezd. Mérgezett? - kérdik halálra váltan a többiek. Nem! Csak rossz évjárat – hörgi Poirot a tökéletes választ.
Szerző: Ibos Éva
Szerzők:  David Kamp és David Lynch,  Cím:  Borsznobok szótára,  Kiadás helye és éve:  Budapest, 2010,  Kiadó:  Athenaeum 2000,  Terjedelem:  144 oldal,  Ár:  2490 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott