 Shell Judit és Fehér Tibor, hátul: Radnay Csilla és Szarvas József |
Az ezerkilencszázhatvanas évek egy bűnügyi újsághíre nyomán íródott dráma azt volt hivatva tanúsítani, amit Fejes Endre tollán korábban a Rozsdatemető vagy a Cserepes Margit házassága. A társadalom állítólagos uralkodó osztálya, a proletariátus nem nőtt, nem nőhetett fel vélt történelmi küldetésének kívánatos erkölcsi és tapasztalati szintjére, mert különféle retrográd külső erők és hatalmi tényezők – valamint a saját képzetlensége, gyengesége – keményen ellene dolgoznak, bolondot csinálnak belőle, vagy rosszabb esetben erkölcsi halottat, gyilkost. A munkáshős – más-más változatot képviselve: ifjabb Hábetler János, Cserepes Margit, a Jó estét… -ben a Fiú – még így is több morális együttérzést vált ki, mint akik sorsdrámájába taszítják.
A Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, lévén zenés darab, a korai magyar musicalek egyike (a Vígszínház mutatta be 1977-ben), egészen más dramaturgiai konstrukcióval készült, mint a szintén regényátirat Rozsdatemető és az eleve színpadra szánt Cserepes Margit. Ne higgyük azonban, hogy valóságanyaga lazább, mint a többi, mindig ökölbeszorítottan villanó, romantikusan realisztikus, a didaktikusságig deklaratív Fejes-alkotásé. A főalak kenyéren, szilván – „szilvavacsorán” – élve havonta összekuporgatja fizetését, s magát tört magyarsággal beszélő görög diplomatának kiadva egyszer-kétszer, míg a „vagyonából” futja, pompás éttermekben, luxuspresszókban kápráztatja el a neki tetsző és kamaszos udvarlásának engedő lányokat. Amíg csak főnöke meg öreg haverja előtt lepleződik le, nincs nagyobb baj. Amikor azonban a házasságot, külföldi életet – és ott mielőbbi továbbállást, független saját jövőt – remélő-tervező, alattomos Karácsony Nagy Zsuzsanna nyomára jut a Fiú (alias Viktor Edman: „I am Viktor”) titkának, előkerül a borotva. A tények, az igazság elfogadása megmenthetné a lányt – de nem: gőgje, illúziói a számára elfogadhatatlan valóság ellen feszítik. Egy „görög diplomata”, aki csak lakatos! – azt már soha! hogy ő egy lakatossal! A Fiú pedig a szerep önvédelméből végez Zsuzsannával.
 Tompos Kátya |
Nem lenne gond, hogy az egyébként pontosan észlelhető, szövegcsupaszító, jelenet-fiatalító dramaturgi beavatkozás (Zöldi Gergely, Keszthelyi Kinga) a mintegy negyvenöt esztendővel ezelőtti cselekményidő szociológiáját, dokumentálását határozott szándékkal érintetlenül hagyta – ha mindezt zavartalanul értelmezni lehetne a jelenben. De míg nagyjából mindegy a múlt/jelen relációban, hogy ezerhatszáz vagy mondjuk kilencvenhatezer forintot keres-e a melós (az is kevés, ez is kevés), az útlevélért folytatott elkeseredett küzdelem, vagy az alapszintű informálódás nehézkessége immár anakronisztikusan hat (illetve a mű egészében csak a múlthoz: a polgári házasság szülői erőltetéséhez, a siófoki SZOT-beutaló álboldog nyarához és egyebekhez van kapcsolódása). A mind eldurvulóbb szerepjátszásba kergető üres mindennapok naptára a Nemzeti előadásában nem mutat 2010-et, 2011-et.
Az előző évad során két színvonalas rendezéssel kirukkoló Rába a háttér- és szatellit képeknek biztos ura most is. A Nemzeti Színház hatalmas színpadi mezejét és bármely négyzeten feltörő hidraulikáját – továbbá az éles fényeiben is félárbocos, fojtogató világítási effektusokat – mozgósítva remekül kidolgozta például Menczel Róbert díszletében a balatoni epizód megelevenedő képeslapját. Az üres mélységből röppenő strandlabdák alá fekete vizet, talmi nyaralást képzelünk, a messze hátul űzött tollaslabdázás kerete sok kinnfeledt nyugágy. Jók a falaktól nem védett, a semmibe nyíló enteriőrök, így Törőcsik Mari (Édes) és Hollósi Frigyes (Apa) a megsemmisítő önbecsapásig fegyelmezett taktikázása lányuk – az elvált asszony, Katalin kiégett jövőtlenségére kegyetlenkedő-hisztérikusan rá is játszó Schell Judit – férjhez adása érdekében. S ugyancsak nívós a zenedramaturgia, mely Presser Gábor karcos, olykor szinte hörögve protestáló dalait az eredetinél jobban bekapcsolja a történések lineárissá egyszerűsített, emlékképekkel alig operáló áramába. A színészek részint maguk zenélnék: Puskás Péter zenei vezető és Komlósi Zsuzsa korrepetítor eredményes munkát végzett. E bensővé tett és antropomorf hangszerhasználat többek között a Bánk bán – juniorból ismerős ebben a színházban. A mitologikus funkciókba iktatott, egyben csábosan kedves-közönséges szilvaáruslány-hármas (Péterfy Bori magnetikus vezérletével Bánfalvi Eszter és Gerlits Réka) delejesen noszogatja-énekeli tovább a praktikáinak veszedelmeire pajkosan figyelmeztetett főhőst egyik stációjától a másikig.
A retróhatást keltő zenés darabként összességében nem elég ütőképes, nem is elég újszerű, önmagát nehézkesen jelenetező Jó estét, nyár… nem is annyira cselekményének, inkább társadalomképének és jellemviszonyainak folytonos toldozgatását rója befogadói kötelességként a nézőre. A szerepük helyére jelként állított színészek ebben nemigen vétkesek, mert nagyjából le is jeleznek mindent a maga tegnapiságában. Blaskó Péter (Hűvös) a tegnapi értelmiségit, Murányi Tünde (Hűvösné; Főbérlő) a tegnapi úriasszonyt és a tegnapi kofát, és így tovább: a Daróczi Sándor jelmeztervező öltöztette félmúltban a legtöbb kollégájához hasonlóan több szerepet is alakító Szarvas József, Hevér Gábor, László Attila, Újvári Zoltán szilárdan megállja helyét. Törőcsiktől (Virágárus) és Hollósitól (Házmester) egy második pontosan eltalált figura is kitelik: e két karakter a halál közelébe szimbolizálódik, s Rába Roland is mindig ott teljesít a legintenzívebben, ahol vér, végzet a közvetlen tét.
 Bánfalvi Eszter, Péterfy Bori, Gerlits Réka és Fehér Tibor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A Fiú hálójába került lányok közül az első (Schell Judit Katalinja) és az utolsó: a számító, sziszegő, gyűlölködő lényét sokáig reppenve leplező (s jól éneklő) Tompos Kátya az érdekesebb, a nő-mutációkat megjelenítő Radnay Csilla (Veronika) és Martinovics Dorina (Hűvös Ilona) az érdektelenebb. Fehér Tibor (Fiú) megjelenésében Fejes Endre angyalarcúinak egyike. Fekete üstöke, lázrózsás orcája, izzása sok tekintetben hitelesíti e nem könnyen hitelesíthető áldozat-gonoszt, az angyali ördögöt. Nem tudni azonban, mikor és miért hagyja el – a lányok társaságában – megjátszott akcentusát. Az alakítás-hitel ilyen technikai apróságainál nagyobb gond (írói, rendezői probléma is a színészi mellett): nem érezni, hogy az önmaga és a világ porondján az álom-valóság hazugság-attrakcióival bizonyítani igyekvő fiatal férfi a (pincérek, a fizetett taxis és mások előtt rég lelepleződött, kinevetett) mutatvány végrehajtása közben tanúsít-e minimális emberi érdeklődést, netán szeretetkezdeményt a testi közeledéssel meg sem is környékezett kiválasztottak iránt.
Nem lehetetlen, hogy épp ez az általános érzelmi űr, totális relációhiány a fő tárgya manapság a musicalnek (dalszövegei Sztevanovity Dusán konzultánsi közreműködésével íródtak). A Fiú – eredetileg: a Sötétruhás fiú – holdudvarából el nem marad a titokzatos Feketeruhás férfi. Makranczi Zalán takarékos luciferi felhangokkal, máskor csak kérlelhetetlen szemkontaktussal nyugtázza, végérvényesíti: az estét, nyarat, szerelmet, minden jót temető kornak csak olyan Ádám jutott, amilyen.