Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IDEGEN HÁZASPÁR

Hiteles másolat
2011. jan. 5.
Az iráni filmtörténet meghatározó direktora ezúttal egy toszkán kisvárosban, aranyló napfényben és madárcsicsergés közt dirigálja a felettébb érzékeny alakítást nyújtó Juliette Binoche-t. NAGY V. GERGŐ ÍRÁSA.

Aligha számít ritka látványnak a francia vagy olasz mozikban, ha egy dekoratív, középkorú pár – mondjuk Catherine Deneuve és Gerard Depardieu – egy kellemes külvárosi étteremben gazdagon vacsorázik, s az sem meglepő, ha a legizzóbb konfliktust a bor mellékíze vagy az évjárata okozza. Az viszont már annál hökkentőbbnek tetszik, ha a kihűlt cappucino fölötti korokodilkönnyek és a kaviár utáni bölcseskedés megrázó képsorait az iráni művészfilm veteránja, Abbas Kiarostami vezeti elő. Hiszen a megátalkodottan modernista rendezőóriás eddig inkább a porlepte iráni hétköznapok átlényegítésével volt elfoglalva,  s mintha egykedvű, de igyekvő hőseitől jószerivel távol álltak volna az efféle úrias gondok. Ezúttal azonban egy toszkán kisvárosban, aranyló napfényben és madárcsicsergés közt dirigálja a felettébb érzékeny alakítást nyújtó Juliette Binoche-t: a Hiteles másolat első blikkre egy domesztikált és kifinomult, egyúttal minden ízében ártalmatlan, azaz jellegzetesen kortárs és európai művészfilmnek tetszik.

Ámde szerencsére jócskán több annál. Mert jóllehet a nagypolgári gondtalanság levegője lengi be, cselekménye pedig afféle turisztikai érdekű romantikus komédiát ígér (ld: Mielőtt felkel a nap), végső soron rendezőjéhez méltóan fajsúlyos kérdésekről mesél. Igaz ugyan, hogy az elegáns, nyársat nyelt angol író (William Shimmel) és a szétszórt, impulzív rajongó (Binoche) délutáni románca eleinte csupán okoskodó évődésnek mutatja magát, de a beszélgetések sorvezetőjét jelentő művészetelméleti problematika (azaz: lehet-e olyan egy másolat, egy imitáció, mint az eredeti) a cselekmény második felétől vérre menő kérdéssé lesz. Miután ugyanis egy kávézó alkalmazottja házaspárnak véli a frissen betért turistákat, azok ekként is kezdik kezelni egymást, s idővel már mi sem tudjuk eldönteni, hogy vajon most, tizenöt éve egymást gyötrő, megfáradt párt alakítván színészkednek-e, vagy korábban folytattak egymással bizarr szerepjátékot.

Juliette
William Shimmel és Juliette Binoche (A képek forrása: PORT.hu)

Bizsergetően izgalmas ez az önreflektív játék, elvégre közvetlenül szembesít a nézői elvárásainkkal, és kínzó erővel forszírozza az utánzó művészetek elevenébe vágó kérdést: mitől fogadunk el valamit hitelesnek? Annyi a gond vele csupán, hogy a játékidő javában elsősorban a szólam szintjén él – hiszen bár értjük, hogy a film (legalább) két párhuzamos értelmezést igyekszik sugallni, a néző mégsem tudja fenntartani őket. Mert míg az első felvonásban többé-kevésbé valószerűnek tűnik a befutott író és helyi rajongója közt bontakozó viszony, addig a revelatív fordulatot követően ripacskodás és manír költözik a vászonra, a figurák általános érvényűvé, ekként pedig üressé tágulnak, s az elnyújtott szerepjáték alól lassanként kikopik a realisztikus motiváció. Színjátékról van szó, nem vitás, ami magáról az utánzásról, a másolatról, a színjátszásról szól, ámde mindez egyre inkább spekulatív, és egyre kevésbé átélhető a néző számára – Binoche hirtelen hangulatváltásai és Schimmel fals, túlzó gesztusai (melyekből például a kellemes külvárosi étteremben játszódó jelenetben számosat látunk) pedig olykor a paródia regisztere felé tolják a filmet.

Ámde Kiarostami olaszországi kirándulását még ezzel együtt is sikernek kell elkönyvelnünk – hiszen a jól fésült kulisszák és a bravúroskodó aktorok dacára középutas művészfilm helyett ízig-vérig modernista, gondolatgazdag művet forgatott. A Hiteles másolat ráadásul következetesen szervesül az eddigi életműbe, hiszen a valóság és a hamisítás kedvelt témáját faggatja, s amiként A cseresznye íze, A közelkép vagy Az olajligeten át, a filmes ábrázolást is tematizálja – s mindez nem csupán a dialógokban, de a korábbi munkákban megszokott, illedelmesen minimalista képi stílusban is megjelenik. A többször használt egymásra fényképezés, vagy a perspektivikus látásra utaló vizuális játékok (mint mikor egy feleségével kiabáló férfiról kiderül, hogy a telefonjába beszél) rendre azt hangsúlyozzák, hogy a hamis és a való vitájában voltaképpen csak a nézőpontunk számít meghatározónak – s e tézis még akkor is szépségesen gazdagnak bizonyul, ha a film valójában képtelen meggyőzni az igazságáról. 

Vö. Láng Orsolya: Igenlő tagadások, építő hazugságok 
Kovács Bálint: Igaz-hamis 
Fáy Miklós: Páneuróp szépelgés 
– borz -: Mindent bele! 
Báron György: Dúslombú kert 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek