Aligha számít ritka látványnak a francia vagy olasz mozikban, ha egy dekoratív, középkorú pár – mondjuk Catherine Deneuve és Gerard Depardieu – egy kellemes külvárosi étteremben gazdagon vacsorázik, s az sem meglepő, ha a legizzóbb konfliktust a bor mellékíze vagy az évjárata okozza. Az viszont már annál hökkentőbbnek tetszik, ha a kihűlt cappucino fölötti korokodilkönnyek és a kaviár utáni bölcseskedés megrázó képsorait az iráni művészfilm veteránja, Abbas Kiarostami vezeti elő. Hiszen a megátalkodottan modernista rendezőóriás eddig inkább a porlepte iráni hétköznapok átlényegítésével volt elfoglalva, s mintha egykedvű, de igyekvő hőseitől jószerivel távol álltak volna az efféle úrias gondok. Ezúttal azonban egy toszkán kisvárosban, aranyló napfényben és madárcsicsergés közt dirigálja a felettébb érzékeny alakítást nyújtó Juliette Binoche-t: a Hiteles másolat első blikkre egy domesztikált és kifinomult, egyúttal minden ízében ártalmatlan, azaz jellegzetesen kortárs és európai művészfilmnek tetszik.
Ámde szerencsére jócskán több annál. Mert jóllehet a nagypolgári gondtalanság levegője lengi be, cselekménye pedig afféle turisztikai érdekű romantikus komédiát ígér (ld: Mielőtt felkel a nap), végső soron rendezőjéhez méltóan fajsúlyos kérdésekről mesél. Igaz ugyan, hogy az elegáns, nyársat nyelt angol író (William Shimmel) és a szétszórt, impulzív rajongó (Binoche) délutáni románca eleinte csupán okoskodó évődésnek mutatja magát, de a beszélgetések sorvezetőjét jelentő művészetelméleti problematika (azaz: lehet-e olyan egy másolat, egy imitáció, mint az eredeti) a cselekmény második felétől vérre menő kérdéssé lesz. Miután ugyanis egy kávézó alkalmazottja házaspárnak véli a frissen betért turistákat, azok ekként is kezdik kezelni egymást, s idővel már mi sem tudjuk eldönteni, hogy vajon most, tizenöt éve egymást gyötrő, megfáradt párt alakítván színészkednek-e, vagy korábban folytattak egymással bizarr szerepjátékot.
William Shimmel és Juliette Binoche (A képek forrása: PORT.hu) |
Bizsergetően izgalmas ez az önreflektív játék, elvégre közvetlenül szembesít a nézői elvárásainkkal, és kínzó erővel forszírozza az utánzó művészetek elevenébe vágó kérdést: mitől fogadunk el valamit hitelesnek? Annyi a gond vele csupán, hogy a játékidő javában elsősorban a szólam szintjén él – hiszen bár értjük, hogy a film (legalább) két párhuzamos értelmezést igyekszik sugallni, a néző mégsem tudja fenntartani őket. Mert míg az első felvonásban többé-kevésbé valószerűnek tűnik a befutott író és helyi rajongója közt bontakozó viszony, addig a revelatív fordulatot követően ripacskodás és manír költözik a vászonra, a figurák általános érvényűvé, ekként pedig üressé tágulnak, s az elnyújtott szerepjáték alól lassanként kikopik a realisztikus motiváció. Színjátékról van szó, nem vitás, ami magáról az utánzásról, a másolatról, a színjátszásról szól, ámde mindez egyre inkább spekulatív, és egyre kevésbé átélhető a néző számára – Binoche hirtelen hangulatváltásai és Schimmel fals, túlzó gesztusai (melyekből például a kellemes külvárosi étteremben játszódó jelenetben számosat látunk) pedig olykor a paródia regisztere felé tolják a filmet.
Ámde Kiarostami olaszországi kirándulását még ezzel együtt is sikernek kell elkönyvelnünk – hiszen a jól fésült kulisszák és a bravúroskodó aktorok dacára középutas művészfilm helyett ízig-vérig modernista, gondolatgazdag művet forgatott. A Hiteles másolat ráadásul következetesen szervesül az eddigi életműbe, hiszen a valóság és a hamisítás kedvelt témáját faggatja, s amiként A cseresznye íze, A közelkép vagy Az olajligeten át, a filmes ábrázolást is tematizálja – s mindez nem csupán a dialógokban, de a korábbi munkákban megszokott, illedelmesen minimalista képi stílusban is megjelenik. A többször használt egymásra fényképezés, vagy a perspektivikus látásra utaló vizuális játékok (mint mikor egy feleségével kiabáló férfiról kiderül, hogy a telefonjába beszél) rendre azt hangsúlyozzák, hogy a hamis és a való vitájában voltaképpen csak a nézőpontunk számít meghatározónak – s e tézis még akkor is szépségesen gazdagnak bizonyul, ha a film valójában képtelen meggyőzni az igazságáról.
Vö. Láng Orsolya: Igenlő tagadások, építő hazugságok
Kovács Bálint: Igaz-hamis
Fáy Miklós: Páneuróp szépelgés
– borz -: Mindent bele!
Báron György: Dúslombú kert