Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY GRÓF AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK

Széchenyi világai / Magyar Nemzeti Múzeum
2011. jan. 4.
A Nemzeti Múzeum – tisztébe tavaly installált – főigazgatója, Csorba László köztudomás szerint Széchenyi István személyiségének és életművének (egyik) legavatottabb ismerője. A múzeum mintaszerű Széchenyi-kiállítása még e tény ismeretében is felettébb kellemes meglepetés. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

A bécsi szülőpalotától (Herrengasse 5. szám – Wilczek-palota) a gondok döblingi karosszékéig, a gyermekkori szépírás-gyakorlattól a nemzeti epét meghajtó Blick sárga kötetkéjéig – a Széchenyi István halálának másfélszázados évfordulójára megrendezett kiállításon valósággal minden megszemlélhető, ami informatívvá és reprezentatívvá avathat egy jubileumi tárlatot.

A kiállítás első terme.
A kiállítás első terme

A Csorba László által főkurátorként gondozott kiállítási termek sora Széchenyi világait ígéri, s ha ez első pillantásra netán nem is tűnne többnek a hagyományos „élete és utóélete”-típusú megközelítésnél, azért az alaposabb bejárás egyhamar érzékletessé teszi a közgyűjteményi kötelező gyakorlat nem pusztán átgondolt, de éppenséggel fantáziadús koncepcióját. A Széchenyit formáló és az egyszersmind Széchenyi formálta közegek alkotják a kiállítás rendjét: a gyermek- és ifjúkor világa, a státusférfiúi működés terepe, a döblingi azilum mikrokozmosza, valamint a már a nemes gróf életében lábra kapott kultusz másfél évszázados gyakorlata kerül szép sorban a látogató elé, s felfedeznivaló újdonság mindegyik szakaszban jócskán akad. A kiállítás címe mindemellett egy másik közlést is magába foglal, hiszen azt az ésszerű, ha tetszik, pragmatikus döntést körvonalazza, miszerint a tárlat összeállítói a főhangsúlyt a „külső Széchenyi” bemutatására helyezték, ha amúgy nem is mondtak le egészen a legnagyobb magyar érzelmi és lelki életének, kórtörténetének vagy éppen „csupa füst és szikra modorának” takarékos tárgyalásáról. 

Kurafi, hazafi, szolgafi, gazfi – olvashatjuk a gyermeteg sorzáró rímeket a közszemlére tett Széchenyit gyalázó paszkvillusban, s a reformkor világa máris zavarba ejtően ismerősnek tűnhet mindannyiunk számára. Igaz, közös szerencsénkre nemzeti létünk nemes törekvései és gesztusai is hiánytalanul fellelhetők voltak e korban, s a középpontba a Lánchíd munkálatait helyező terem ezt is érzékletesen mutatja. Hasznosnak lenni, s egyszersmind megörökíteni a jövő számára e hasznos ténykedés emlékét – ez a kettősségében oly rokonszenvesen emberi alapgesztus uralta a magyar XIX. század javát, s ez uralja itt a terem egyik falát is, amelyen Barabás Miklós nagyméretű festménye, a teljes reformkori arcképcsarnokot akkurátusan bemutató A Lánchíd alapkőletétele szemlélhető és böngészhető.   

Johann Nepomuk Ender képe a fiatal Széchenyiről (1818).
Johann Nepomuk Ender képe a fiatal Széchenyiről (1818)

A korjellemző és/vagy a személyiségről valló tárgyak garmadája roppant élményszerű pillanatokat szerez, akár a Batthyány-kormány csoportképét ábrázoló tajtékpipára essen bámész tekintetünk, akár az idős Széchenyi törökös papucsára. S hozzá jut felfedezésre érdemes élmény a fülnek is, mondjuk az élete tekintélyes hányadát Magyarországon töltő német zeneszerző, Robert Volkmann, vagyis Volkmann Róbert Széchenyit búcsúztató romantikus ábrándja. Aztán a döblingi szobába még egy kis filmetűd is jut, amelynek hangulatteremtő képsorán tán mintha maga a főkurátor tűnne fel a házkutatással alaposan kibolházott idős konspirátor szerepében.
 
A kiállítás zárószakasza azután a kultuszé, a Széchenyi emlékét így-úgy kedvére alakító politikáé és a nemzeti mitológiáé. A Bethlen grófot Széchenyi és Kossuth alakjai között, s hozzá kőműves falazómunka közepette mutató választási plakát, 1941-es Horthy-szöveg meg a Kádár-korszak egyre erősödő Széchenyi-kurzusa. S persze akadnak rejtett finomságok is, mint az MTA egyik Széchenyi-emlékülésének fotója – az elnöki székben a tábornoki egyenruhás alcsúti József főherceggel. Vagy éppenséggel a Nemzeti Casino Széchenyi előtt tisztelgő serlegbeszédeinek előadói névsora: az 1897-es esztendőnél a Krúdyt és Kellér Andort megihlető nagy ló- és kártyamogul, Szemere Miklós nevével, aki e beszéd alkalmával bocsájtotta röptére nevezetes szállóigéjét („Nem boldog a magyar!”).

S mert a kultusz és vele Széchenyi nagysága egészen a máig ér, a kijárat felé haladtunkban még egy örökérvényű, így kevéssé meglepő módon most is időszerűnek tetsző Széchenyi-mondatot olvashatunk, amely ekképpen int minket: „Ha nem vagyunk is egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk.”

 A kiállítás 2011. március 15-ig látogatható. 

Vö. – kovácsy -: Főúr és polgár 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek