 |
A L’Harmattan Kiadó 2007-ben indult tánctörténeti sorozatának immár a nyolcadik kötete jelent meg. Évente két könyv – ez önmagában is figyelemre méltó, de a vállalkozás igazi jelentősége abban rejlik, hogy a művészetek olyan területéről ad sokoldalú, elméletileg megalapozott kitekintést, amely az utóbbi évtizedekben a színházcsinálók és -élvezők körében egyaránt felértékelődött, ugyanakkor magyar nyelvű szakirodalma alig van.
A szerkesztő, Fuchs Lívia gondosan ügyel arra, hogy az egymást követő könyvek tematikájukban, megközelítésükben változatosak legyenek. Így kerül egymás mellé a XX. századi táncművészet története (Száz év tánc), Lábán Rudolf táncelméleti szakkönyve (Koreográfia) és emlékirata (Táncnak szentelt élet), Isadora Duncan vagy Tamara Karszavina visszaemlékezése (Életem, illetve Színház utca) és a balett színházművészeti jelentőségét felismerő Jean-Georges Noverre két évszázaddal ezelőtti munkája (Levelek a táncról), valamint két antológia (Táncpoétikák, Ötven kortárs koreográfus). Négy kötetet Miklós Melánia és Jászay Tamás már méltatott ezen az oldalon, nekem a másik négy jutott: két önéletírás és két gyűjtemény.
A két antológia mintegy keretbe fogja a két vallomás-kötetet. A Táncpoétikák koreográfusok elméleti igényű szövegeit gyűjti össze a reneszánsztól a posztmodernig, míg a másik jelenünk félszáz táncművészéről ad miniportrét. Az elsőt Fuchs Lívia válogatta, az utóbbit Martha Bremser. E kettő azonban a sorozat kezdő kötetével válik teljessé, hiszen Fuchs Lívia – szerényen bevezetőnek titulált – tánctörténete alapozza meg a szövegválogatások által kikerekedő összképet.
 |
Az önállósuló színpadi tánc története természetesen sokkal korábban kezdődik, mint a XIX-XX. század fordulója, ezt érzékletesen bemutatja a Táncpoétikák, amely majd’ fél évezred fontos alkotóinak, táncosainak, koreográfusainak gondolatait gyűjti egybe. A könyv belső arányai azonban jól jelzik, hogy a szerkesztő ez esetben is elsősorban a kortárs táncra s annak közvetlen előzményeire fókuszál, azaz a terjedelem háromnegyede XX. századi szerzőktől való. A harminc írás műfajilag és stilárisan igen különböző: dialógus és kiáltvány, levél és értekezés, interjú és vallomás váltja egymást. Megtudhatjuk, hogy miként komponáljunk sikeres balettet (Saint-Huber), de azt is, hogyan élvezhetjük a baletteket (Balanchine). A Mars és Vénusz szerelméről szóló XVIII. századi balett felépítését csakúgy megismerhetjük, mint a Petipa-féle Csipkerózsikáét. Előadásokat és tanulmányokat olvashatunk többek között a táncszimfóniáról (Fjodor Lopohuv), a fény és tánc kapcsolatáról (Loïe Fuller), a zenei vizualizációról (Ruth St.Denis), a kontakt improvizációról (Steve Paxton). S persze megismerhetjük számos XX. századi alkotó vallomásait.
A harmadik munka szűkebb intervallumot ölel fel: az ötven koreográfus tevékenysége az 1940-es évektől máig terjed. Ez egy tágabb, egységes szerkesztői elvek alapján íródó angol nyelvű sorozat darabja, ennek megfelelően minden koreográfusról szóló szöveg négy részből áll: a pályaképet bemutató esszéből, életrajzi vázlatból, az alkotások listájából és irodalomjegyzékből. Bár egységes a szerkezet, az egyes alkotókról kirajzolódó kép erősen függ az esszéistáktól. Néhány, nálunk is jobban ismert koreográfusról szólva, Pina Bausch, Jiři Kylian vagy Kazuo Ohno művészi portréja például meglehetősen vázlatosra és sematikusra sikeredett, míg Merce Cunningham valamint William Forsythe életművét a maguk ellentmondásosságában rajzolják meg a szerzők (Robert Greskovic, Sandra Genter), illetve szintén Sandra Genter képszerűen felidézett elemzések segítségével összefüggéseiben ragadja meg Anne Teresa de Keersmaekerét.
A tárgyalt személyek többségét tehát két vagy három oldalról ismerhetjük meg: Fuchs „bevezetőjében” munkásságuk történeti kontextusba ágyazódik, a Táncpoétikákból legfontosabb és legjellegzetesebb alkotói elveikről vallanak, míg Bremsertől életükről és alkotásaikról szócikk tömörségű összefoglalót kapunk. Igen tanulságos együttolvasni mindazt, ami például Bauschról, de Keersmaekerről, Meredith Monkról vagy Steve Paxtonról a három forrásban külön-külön szól. De nem kevésbé tanulságos a „csupán” két kötetben összecsengő írások egybevetése sem, e tekintetben egyfelől George Balanchine, Maurice Bejart, Carlo Blasis, Mihail Fokin, Loïe Fuller, Martha Graham, Doris Humphrey, Fjodor Lopuhov, Marius Petipa, Ruth St.Denis, Mary Wigman említendő, másfelől Forsythe, Kylian, Twyla Tharp. Ugyanakkor a Táncpoétikákból még akkor is nagyon hiányzik – mondjuk – Szergej Gyagilev vagy Vaclav Nyizsinszkij s mások gondolatait felvillantó írás, ha tudjuk: a táncosok és koreográfusok nem éppen íráskényszerükről ismertek.
A Száz év táncban és a Táncpoétikákban egyaránt fontos szerep jut az amerikai és az európai táncszemléletet alapjaiban megújító Isadora Duncannek, akinek életrajzi kötetét (Életem) önállóan is megjelentette a L’Harmattan. Csakúgy, mint a nálunk kevéssé ismert – s Fuchs könyvében is csupán említés szinten szereplő – orosz Tamara Karszavina visszaemlékezését, a Színház utcát. Nagyjából egy időben születtek (1878, illetve 1885): bár a sorsuk alakulását befolyásoló külső tényezők sokban hasonlóak, pályájuk mégis teljesen eltérő. Duncan művészként és asszonyként forradalmian újat képviselt, amikor jórészt önerejéből, az amerikai szegénységből kilépve és 1899-ben Európába jőve szakított a hagyományosnak tekintett táncstílussal, és a görög klasszikus eszmények jegyében új táncnyelvet teremtett. A mezítlábas táncosnő hódolók ezreinek ovációja közepette végigturnézta a világot, 1902-ben hosszabb időt Budapesten is töltött. A sikerek ellenére sem tudott magának és házasságon kívül született gyerekeinek biztos egzisztenciát teremteni. Feltétel nélkül bízott művészetének embert formáló erejében. Ez a meggyőződés ösztönözte arra, hogy kísérletet tegyen egy új amerikai művészi táncstílus kifejlesztésére, illetve ez űzte a húszas évek Szovjetuniójába, ahol elhitte, hogy egy új társadalomban rá van szükség. Egyre nagyobb szegénységben dolgozott, tragikus végű szerelem szövődött közte és Szergej Jeszenyin költő között. 1927-ben fatális baleset áldozata lett: egy versenyautó kerekére feltekeredett sálja fojtotta meg. Önéletrajzi visszaemlékezéseit két kötetesre tervezte, de csak az elsővel készült el, így életének 1921 utáni eseményeiről már nem írt. A magyarul először megjelenő könyvben egy minden tekintetben önálló nő elképesztő életútja tárul fel. A Függelékben a kötet 1928-as német kiadásának két tanulmánya is olvasható, amelyek egyike Duncan Szovjetunió-béli időszakát foglalja össze, a másik pedig a táncosnő korabeli szakmai értékelését tartalmazza.
 |
Karszavina az Orosz Balett egyik csillaga volt, Vaclav Nyizsinkij állandó partnere, Gyagilev egyik közeli munkatársa, aki 1918-ban hagyta el Oroszországot, s többnyire Angliában élt, de diplomata férjét követve Európa sok országában megfordult. Magyarországon is többször fellépett, de a II. világháborút megelőző években hosszabb időt is töltött Budapesten. Idős korában is tanított, illetve írt. Kilencvenhárom évet élt meg, s visszaemlékezéseiben nemcsak művésztársainak találó jellemzését kapjuk meg, hanem a táncolt művek pontos és érzékletes leírását is, és mindenekelőtt izgalmas korrajzot. A Színház utca a szerző életének 1928-cal bezáruló korszakát öleli fel, de a mű második, 1948-as kiadását a táncosnő még egy Gyagilevről szóló fejezettel egészítette ki (ez a jelenlegi magyar kötetben a Függelékbe került, akárcsak Karszavina idős korában írt művészportréi is).
E könyv belső borítóján már a következő, Pina Bauschról szóló kötet megjelenését ígérik. Míg a recenzens örömét fejezi ki azért, hogy a Fuchs Lívia által gondosan szerkesztett, többnyire jól fordított, igényes kiadói munkával készült és felmérhetetlenül jelentős tánctörténeti sorozat folytatódik, értetlenkedve eltűnődik: vajon miért nincs ehhez hasonló, kifejezetten színházi sorozat?