Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINEK NEVEZZELEK?

A Talamba ütőegyüttes koncertje / Magyar Rádió Márványterme
2011. jan. 2.
Bevallom, korábban sohasem nyílott alkalmam arra, hogy meghallgassam a Talamba ütőegyüttest. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Most is inkognitóban léptek fel: a Rádió (és a Jegymester) által kibocsátott jegy releváns része így festett: „SZILVESZTERI HANGVERSENY (Tagjai: Grünvald László, Kiss István, Szitha Miklós, V. Nagy Tamás, Zombor Levente)”. Az együttes neve, a tömör Talamba formában, csupán a műsorszámok szerzői között nyert említést. Mármint az első két szám szerzői között, mert a többi szám a jegyen nem szerepelt, s utalást sem találtunk arra, hogy léteznek ilyenek; a valósággal szemben jelentkező diszkrepanciát nyilván az „A rendező a műsorváltoztatás jogát fenntartja” felirat volt hivatva helyretenni. A képet az tette teljessé és kerekké, hogy a közönség által kézbe vehető műsorlap egyáltalán nem létezett.

Talamba ütőegyüttes
Talamba ütőegyüttes

A talán csak egyetlen napra „Szilveszteri hangverseny”-re átkeresztelkedett Talamba ütőegyüttes állandó nevének hallatán senki ne gondoljon több mint negyedszázada alakult, világhírű ütőegyüttesünkre: ez a jóval fiatalabb formáció valami egészen mást csinál, a saját útját járja, és esetükben nem csupán az előadott darabok műfaja és szemlélete gyökeresen különböző, de az ütőegyüttes fogalmának is más jelentést tulajdonítanak. Számomra egy olyan együttes, amelynek legtöbb számában a hangzás alapját a zongora és a basszusgitár szolgáltatja (a külsősként bekonferált, kitűnő Furák Péter és Papesch Péter személyében), nem ütőegyüttesnek minősül/hallatszik, hanem olyan rock- vagy világzenei együttesnek, amelynek hangszerelésében nagy súllyal vannak jelen az ütöhangszerek, mindenekelőtt a vibra-, marimba- és xilofonok. Ezt az összhatást erősítette a harmadik külsős, Nagy Zsolt szerepe is, aki a számok egy részében a dzsesszben megszokott dob- és cintányérkészlet megszólaltatójaként erősítette a zongora-basszusgitár alapot.

A Talamba ütőegyüttes (nevezzük tehát így) ezen a koncerten kizárólag saját (a maga és Grünvald László nevén jegyzett) feldolgozásokat, „parafrázisokat” játszott, s minden bizonnyal ez a tulajdonképpeni profiljuk. Amit parafrazeálnak, az nem mindig azonosítható könnyen, például a Varázsfuvola-parafrázisban Mozart, annál kevésbé, mivel a parafrázist egyszersmind az afrikai zene is ihlette. Ezt egyáltalán nem fenntartásként vagy kifogásként említem: a zene minőségét semmiben nem befolyásolja, hogy a szerző vagy az előadó miből indul ki, s hogy a végeredmény milyen úton-módon függ össze a kiindulással. Ebben a műsorban magyar népzene, illetve részben annak kodályi feldolgozása, Bizet, Mozart, afrikai népzene, J. S. Bach, Antônio Carlos Jobim (a Rio de Janeiró-i repülőtér névadója), illetve balkáni népzene szolgált kiindulási pontként; a darabok során az együttes egyes tagjai népdalénekesként és népi furulyásként is bemutatkoztak. Engem személy szerint zavart az, hogy aki a bal szélen népdalt énekelt, annak a hangját elsősorban a jobb szélre állított hangszóróból hallottam, vagyis hogy az erősítéstechnika alkalmazása ugyancsak a populáris zene térfelére tolta át a Talamba „ütőegyüttest”. Ez azonban megint csak nem befolyásolja parafrázisaik és előadásuk értékét.

Ami az előbbieket illeti, különös folyamat zajlott a koncert folyamán. A játszott daraboknak végig volt valaminő alapvető improvizatív hömpölygése, ám az is az első pillanattól világos volt, hogy részletesen kidolgozott és begyakorolt zeneszámokról van szó; dicséretes vonásuk volt a viszonylagos tömörség, a „parttalanság” kerülése. A csaknem másfél órás koncert első részében azonban egyrészt a rockos–világzenés hangzás, másrészt valamiféle alapvetően kommersz benyomás dominált a meglévő egyéni elemek (népdalhang, afrikai hangszerek használata) ellenére. Az utolsó fél órára azonban lassanként eltávolodtak ettől az iránytól, felbukkantak olyan számok, amelyekben a tulajdonképpeni együttes tisztán, „szóda nélkül” játszott, s egy ponton, talán a két vibrafonon előadott Jobim-feldolgozáson vagy az azt követő Diótörő-parafrázison túl egyre inkább kidomborodott a feldolgozások igényes oldala. A legjobban éppen a hivatalos műsor utolsó száma, a délszláv népzenei hatásokon alapuló és aszimmetrikus ritmusaival, sodró lendületével egyértelműen briliáns Balkán-képek tetszett.

A lényeg lényege persze mégis a Talamba ütőegyüttes előadói teljesítménye. Ez viszont mindenfajta műfaji vagy stílusbeli megfontolástól függetlenül az első pillanattól imponáló volt, az igényes munka, a virtuozitás és az összeszokottság magasiskolája. Ebben a tekintetben igazi reveláció volt a Talamba, amely az együttzenélés zenén túli szálainak megéreztetésével, szerény és kedves gesztusaival a koncert végére nem csupán elfogadtatta, hanem rokonszenvessé is tette a kritikus számára e fiatal csapatot.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek