A Titanicon három verzió – egy lengyel, egy német és egy spanyol – is akad a családi laissez faire nevelési stílusra, de a gyerekhősök az anarchia helyett mindháromszor inkább rendet szeretnének tenni az életükben. A Tajtékos napok válogatás filmjeiben a gyerekek felnőttesek, a szülők gyerekesek és éretlenek, a felelősség meg véletlenszerűen arra esik, aki éppen alá áll.

Cselek

A lengyel Andrzej Jakimowsky, a Cselek rendező-forgatókönyvírója tíz év körüli kissrácot tesz meg főhősének. A kisfiú általában a falu vonatállomásán kószál, nappal az utasokat lesi, éjjel pedig ólomkatonákat és aprót lapít szét a síneken. Édesanyja folyton dolgozik, édesapja régen otthagyta a családját, így a kissrác legtöbbször csinos, nyakigláb nővérén lóg, alaposan megfűszerezve a lány randevúit és állásinterjúit: van, hogy leszereli a testvére pasijára akaszkodó túlfűtött szőkeséget, máskor viszont levizeli a lány leendő munkáltatójának kocsiját. Valahogy úgy adódik, hogy a kisfiú mindig, minden helyzetben magára van utalva, de általában jó az intuíciója, és bár véletlennek tűnik, mindig jó irányba löki az eseményeket.

Kicsit lassú folyású a film, a poros nyári napok csak csordogálnak, mintha semmi nem történne soha, pedig a kissrác szép lassan, mint egy pók, csak becserkész magának egy férfit apapótléknak. Egyetlen, felismerhetetlenné firkált fénykép alapján kezdi kerülgetni a jólöltözött, harmincas fickót, aki általában csak átutazik a falun, míg a kisfiú apró svindlikkel össze nem zavarja napi rutinját, és el nem éri, hogy egy napra – vagy talán örökre – a faluban maradjon. Andrzej Jakimowsky szelíd humorú filmjét a csodavárás mozgatja, a komótos tempóval haladó események pedig végül meglepő és érzelmes végkifejlethez vezetnek.

Neveletlenek

Pia Marais Neveletlenek címmel egy kamaszlányról forgatott filmet, aki korántsem érzi olyan laza dolognak a drogdealerkedést és a rendőrökkel folytatott macska-egér harcot, mint örökifjú, lecsúszott, törvényen kívüli szülei, akik egy kommunában múlatják napjaikat hozzájuk hasonlóan vakvágányon parkoló társaikkal. Kényszerű vándorélet ez, a hippiromantika bármiféle illúziója nélkül. Stevie viszont minden igyekezetével azon van, hogy hagyományos élete legyen, diplomataszülőket hazudik magának, konszolidált családi fotókba ragasztgatja szülei fényképeit, küzd, hogy felvegyék az iskolába, boldogan csapódik a vele egykorúakhoz, és rutinosan tagadja le igazi szüleit előttük. A magányos és szeretethiányos lány kommunájuk egyik kiégett és depressziós pasijához kötődik a leginkább, akit megpróbál elcsábítani is, szerencsére sikertelenül. Egyetlen biztos pont sincs Stevie életében, börtönviselt apja továbbra is droggal csencsel, édesanyja pedig, amikor az „üzlet” miatt tovább kell utazniuk, egyetlen könnyes öleléssel hagyja ott egy vadidegen teherautóban, hogy egyedül kezdjen új életet. Kilátástalan, tragikus és levegőtlen ez a film, semmi nem oldja a szereplők sorsának előre lefuttatható tragikumát. A legijesztőbb az, hogy mintha a főszereplő közönyös, szinte dokumentarista tekintetével mustrálnánk a zsákutcába torkolló életeket.

A csillagok alatt

Félix Viscarret Fernando Aramburu regénye alapján készített filmje, A csillagok alatt szintén egy falusi történetet mesél el, tele szépséggel, költészettel és reménnyel. Két testvér, egy macsó jazztrombitás és egy Miskin hercegre emlékeztető csodabogár édesapjuk halála miatt találkoznak újra, és bár nagyon üti egymást a fivérek személyisége, mégis összetartoznak, mint az ördöglakat. Lalo egy kislányát egyedül nevelő helyi nővel tart fent viszonyt, és a szenvedélye az, hogy fémhulladékból barkácsol szobrokat, (apjuk sírjára például egy kivont kardú angyalt), Benny pedig egy élettársat és egy viszonylag jól futó madridi zenészkarriert hagy a háta mögött az egyre hosszabbra nyúló szülőföldi látogatás miatt. Csupán a végrendeletért jön, de egy barátot talál egy elhanyagolt, ápolatlan, értelmi sérültnek tűnő kislány személyében, aki testvére barátnőjének a lánya. A kislány rendszeresen kimarad az iskolából, kukázik pár szál cigiért, szinte egyáltalán nem beszél, Ben mégis közös hullámhosszra kerül vele, és valóban megszereti. Fivére viszont kikészül apjuk halála miatt, ráadásul szakítani is akar barátnőjével, amikor egy ködös, kanyargós hegyi úton véletlenül elüt valakit. A szerencsétlen férfi fémszobrokkal lepi el a baleset színhelyét, majd öngyilkosságba menekül, barátnőjét és a kislányt rábízva testvérére, aki ez egyszer kivételesen vállalja a felelősséget. Félix Viscarret filmjében a karakterek élők és eredetiek – minden szereplő sajátos lakatlan sziget a maga rögeszmerendszerével – a párbeszédek tele vannak akasztófahumorral, a cinikus főhős pedig egészen tűrhető, sőt szerethető apukává avanzsál.

2:1 arányban győznek hát a gyerekhősök: míg az egyetlen igazi vesztest, a német kamaszlányt könnyedén lepasszolják a szülei, a lengyel kissrác rábukkan elkóborolt apjára, a spanyol lány meg egy ragaszkodó pótapát örököl.

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatait ld. ott)