A hierarchia ugyan valós, mégis nagy kár lenne beérni az első blikk banalitásával.

Kritikák, születésnapi köszöntők és halotti búcsúztatók, nekrológok valamint tisztelgő emlékkötetekbe szánt dolgozatok sorjáznak Radnóti Sándor könyvében, azaz túlnyomórészt olyan írások, amelyeket hagyományosan alkalmi jellegűnek szokás tekinteni. A puszta felcímkézés önmagában persze még nem visz közelebb a megismeréshez, s különösképpen nem visz közelebb a méltán nagytekintélyű esztéta szövegei esetében. Merthogy az 1999 és 2009 között keletkezett írások valójában nem „csupán” a magyar magaskultúra megünneplésre érdemes örömnapjairól és fájdalmas gyászmunkáiról meg az irodalmunkat gazdagító új művek recepciótörténetének kezdeteiről tudósítanak, hanem egyszersmind megrajzolják Radnóti portréját, körvonalazzák ízlésének, temperamentumának és – öregességében is helyénvaló a szó! – világszemléletének ismertetőjegyeit. Mondhatnánk ugyan, hogy az írás majd’ mindig akaratlan önvallomás is egyben, ám ez a jámbor közhely az értekező prózában mégis csak fölötte ritkán válik ilyennyire érzékletessé, s fájdalom, tán még ennél is ritkábban nyílik alkalmunk valódi jelentékeny személyiséget felismerni egy-egy szövegkorpusz mögött.

Ha mármost Az Egy és a Sok olvastán összegyűjtenénk a fentebb emlegetett ismertetőjegyek főbbjeit, akkor az első helyre – némiképp meglepő módon – alighanem az értekezői személyesség állandó és markáns jelenléte kívánkozna. Természetesen azon igazán nincs mit csodálkoznunk, hogy az eltávozott pályatársak és a felköszöntendő barátok felé a felvállalt szubjektivitás pozíciójából indulnak meg az imponáló műgonddal megformált mondatok (említhetjük ehelyütt akár a Heller Ágnes nyolcvanadik születésnapját köszöntő, akár az Eörsi Istvánt búcsúztató írást). Ám az már korántsem ily magától értetődő, hogy ez a személyesség, közelebbről a baráti érzés megléte méltatásban és bírálatban, vagy éppenséggel árnyaltan elemző esszében is transzparenssé váljon. Baráti kritika – ismerős a pejoratív szóösszetétel, ám Radnóti írásaiban az (egykori vagy jelenvaló) barátság ténye legkevésbé sem az állásfoglalás puhaságán érzik meg, s tegyük hozzá sietve, nem is a „ballib brancs” sokak által szenvedélyesen vélelmezett létét bizonyítja. Nem, Radnóti egész egyszerűen érintésnyi közelségből konverzál irodalmunkkal és filozófiánkkal, s ez olyan, egymástól jókora távolságot tartó – s olykor önmagukkal is perelő – életművekre terjeszti ki a kritikus vitáztában is elvitathatatlan rokonszenvét, amelyek együttesen valóban kiadják szellemi életünk legjavát. Utalhatunk itt akár a Vajda Mihály könyvét stílszerű naplóformában boncolgató írásra, a Tamás Gáspár Miklóssal élesen szembehelyezkedő szövegre, avagy a Fodor Géza operai eszményőrzését búcsúztató, a szerkesztőtárs Fodor szellemi portréját életesen kirajzoló dolgozatra.

Mindemögött Radnóti Sándor írásainak, vagyis hát személyiségének másik jellegzetességét, következetes liberalizmusát is egykönnyen fölismerhetjük. Nyilvános állásfoglalásainak, közpolitikai megnyilvánulásainak ismeretében ez persze kevésbé tűnhet meglepőnek, az azonban okvetlenül figyelemreméltó, hogy Radnóti liberalizmusa nem egyszerűen napi politikai álláspont, hanem életelv, a gondolkodás és az ítéletalkotás tágasságát meghatározó és biztosító idea. Ez a toleráns közelítés, a személyes ízlést, a morális meggyőződést a megértés szándéka alá rendelő, de azokat soha meg nem tagadó attitűd dominálja a kötet címadó tanulmányát is, amely egyszerre tiszteleg a Párhuzamos történetek művészi radikalizmusa előtt és száll vitába a Nádas Péter művéből kifeslő világnézettel. (S mutatis mutandis, úgyszintén ez a tárgyalásmód jellemzi a Karátson Gábor Ötvenhatos regényét bíráló szöveget.) A Nádas regényének szentelt elemzés záró idézete, Edgar Wind gondolata ilyenformán Radnóti legszemélyesebb megnyilatkozásává válik, amikor esztétikai-morális közelítését ekképp formulázza: „nemcsak lehet, hanem szükséges is két szinten szemlélni a műalkotást: esztétikai értékét a saját normái szerint kell megítélnünk, de azt is el kell döntenünk, hogy elfogadjuk-e ezeket a normákat.” 

Vö. Máthé Andrea: Világos választások 
Ágoston Zoltán: Az értelemkeresés szenvedélye 
Vajda Mihály: A kicsi Gerda emlékkönyvébe
Vári György: Sok magyar kérdés
Krupp Tamás: Kritika és világnézet
Kisantal Tamás: Mi az, hogy kritika?