Hogy műfaj-e a karácsonyi film, kétséges, jegyei mégis könnyen leírhatóak: szezonális, általában a romantikus filmektől és a vígjátékoktól kölcsönzi legtöbb összetevőjét (eltekintve az olyan szélsőséges példáktól, mint a Fekete karácsony vagy a Csendes éj, halálos éj), értelemszerűen karácsony előtt vagy épp Szenteste játszódik, képi világát a hó fehér színe, a villogó égők és a gyertyák meleg fényei határozzák meg. Nézői szívesebben kortyolgatnak közben teát vagy kakaót, popcorn helyett pedig szaloncukorpapírral zörögnek. Szóljanak e filmek bármiről; vásárlási lázról, otthonhagyott gyerekről vagy szülőből avanzsált Télapóról, a végén meghitt varázs száll hőseire, amelytől egy kicsit szebbnek látják majd a világot.
Bent Hamer azonban nem Hollywoodban, hanem a fagyos Norvégiában él és alkot (a Tótumfaktum című félrelépése felett szemet hunyhatunk), ami némileg módosít az összképen. Könnyfakasztó történeteket darabolt fel és fűzött össze, melyeknek csak ideje és tere közös, szálaik elvétve összeérnek ugyan, ám csak pillanatokra. Hamer hasonló dramaturgiával élt, mint az Igazából szerelem alkotói, aminek két haszna is van: a csak a film legvégére összeálló cselekménnyel fokozni lehet a nézők kíváncsiságát, valamint a tanulságot egyszerre lehet rájuk zúdítani (az pedig van szép számmal).
Az Északi karácsony mindkettőt alkalmazza, csupán két nagyon fontos dologról feledkezik meg közben: a könnyedségről és a humorról, melyek oly kiválóan működtették angol társát, és gyakran váltak Hamer korábbi filmjeinek hasznára is. Eddig is fogékony volt érzelmes történetekre, bemutatta, hogyan szövődik batárság egy konyhában két csendes, magányos férfi között, vagy hogyan lehet megtalálni az élet apró örömeit nyugdíjazás után, ám abszurd szituációi, valamint stílusának visszafogottsága – mely a történetmesélésre, a színészi játékra és a fényképezésre egyaránt kihatott – egészen különlegesen, befogadhatóan és könnyebben átélhetően tálalta filmjeinek meghatóbb pillanatait.
 Jelenet a filmből |
A Dalok a konyhából végén, amikor a férfi visszamegy barátjához, egy mentőautó hosszan kitartott képe tudatja annak halálát, miközben hősünk háttal áll nekünk, arcát így nem is láthatjuk. Az O’Horten hóbortos feltalálójának halálakor először az abszurd helyzet, majd egy jótékony nagytotál távolít el minket a történtektől. Ezzel e jelenetek nem veszítenek megindító erejükből, de nem is válnak nyomasztóan érzelgőssé. Szereplői nem zokognak premier plánban, nem néznek könnyekkel küzdve a távolba. Mindez nem igaz az Északi karácsonyra.
Mivel ilyen töménységben ritkán férhetünk hozzá a giccshez, ez azért némileg gyanússá teszi e jeleneteket, de az egész film hangulatát és komolykodását tekintve ezt a hipotézist fogjuk nyugodtan a nézői jóindulatunkra. A humor mégsem tűnik el teljesen, és amikor a rendező használja, nagyon finoman, óvatosan, akkor tényleg szépen működik. A humor jelzésértékű jelenléte azonban még erősebben rávilágít a hiányára. Érthetőnek tűnik a film azon szándéka, hogy a legegyszerűbb történetekben mutassa meg a nagyszerűt, de eszközei túlságosan a zsigeri érzelmekre akarnak hatni, ami ellenállást vált ki a nézőben.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ha egy gyerekeitől és feleségétől elhagyott férfi, egy hajléktalan vagy két koszovói menekült életén, melyeket csupán a színészek tekintetével – legyenek azok kesergőek vagy reménnyel teltek – akarnak kifejezni, meghatódnánk, akkor végigpityereghetnénk egész életünket. Nincsenek kidolgozott karakterek, csak tényleges múlt nélküli sablonok, nem átélhető ezért a helyzetük sem. Nem elég, ha egy-egy mondat vagy fénykép igyekszik jelezni valamit, vagy ha egy másik szereplő elmeséli karaktertársa tragikus sorsát. Persze a film másról is szólna, az élet megváltoztatásának csodálatos erejéről, mellyel egy menekült pár a jobb jövő reményében elhagyja hazáját, egy férfi mégis úgy dönt, hogy gyermeket szeretne, egy fiú lemond a karácsonyi vacsoráról, hogy a szeretett lánnyal kémlelje a csillagokat. Mindez már közelebb áll a karácsony tematikájához, de banális helyzetei, egyszerű motivációi sajnos képtelenek mélyebb érzelmeket kiváltani.
Nem a történetekkel van tehát baj, mert tulajdonképpen azok nem is léteznek, hanem a mesélés módjával, a hatásvadászat legbutább eszközeivel. Azt gondolták az alkotók, hogy két, egymás kezét fogó, számunkra ismeretlen öregember vagy az északi fényt csodáló, számunkra szintén ismeretlen szerelmespár képeivel képesek kifejezni az élet nagy csodáit. Azt hiszem, ez tévedés.