Sporthorgászat
2010.12.29.

Egy középkorú férfi és egy nála valamivel fiatalabb nő piknikre pakol. Csúnyán összezördülnek. A férfi ül először a volán mögé, de a nő nem engedi, hogy vezessen. Így kezdődik az egyik legfontosabb román film, a Sporthorgászat. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

A cím megtévesztő: senki ne számítson a kuttyogatás vagy a fenekezés örömeiről szóló alapműre. Főhőse, Mihail, nem egy Szily László, még a botot is bénán fogja, csontival megy a pontyra. 

Mihail és Mihaela egy nekünk ismerős tájon át utazik – sok újrafestett panelházat sok nagyon lepukkant panelház követ – egy nekünk ismerős folyó partjára. Vagyis a Maroshoz. Egy laza délutánra, pecázni meg napozni. A kocsiban egymásnak esnek, Mihaelának nem tetszik, hogy Mihail nem megy vissza az iskolába tanítani, miután elvi vitája volt az igazgatónővel. Konfliktusuk olyan tipikus, elfajuló házastársi küzdelemnek tűnik, melyben mindkét fél elesik. A legkritikusabb pillanatban, amikor már szóba kerül az is - az út szélén magukat áruló lányok miatt - hogy Mihail lefeküdne-e egy prostival, csattanást hallunk. Rémülten ugrik ki Mihail a kocsiból: elcsaptak egy bérnőt. Beteszik a kocsiba, és egymást vádolva nekivágnak az erdőnek, hogy a lányt letegyék valahol. Már meg is szabadultak tőle, indulnának, amikor a lány magához tér. 

Egy – a filmet másodszor megnézve már rendkívül komikusnak ható – jelenetben zavarukban azt hazudják a lánynak, hogy csak csalánt szedni álltak meg, egyébként az orvoshoz készültek vele. Mihaela rettenetes zavarában elhívja a lányt, tartson velük, üljenek együtt a folyó partján. Aztán a lány hol egyikük, hol másikuk fülébe suttog, hol a férfit, hol a nőt hergeli, árulkodik, titkokat is felfed, ármánykodik, zavart kelt. Már-már ördögi lénynek tűnik, de miután eltűnik a csalitosban, mintha egy jótékony terápián estek volna át, a pár hatalmas veszekedését ölelkezés követi: Mihaeláról kiderül, hogy idegessége a félrelépők idegessége, Mihail pedig nem a férje, hanem a szeretője. Felhívja férjét. És Mihail is dönt: az iskolában marad, megköti – úgy tűnik, élete első – kompromisszumát. 

Adrian Titieni
Adrian Titieni
Mindez ha nem is egy banális, de semmiképpen sem izgalmas film szüzséjének tűnhet: ám szemben a műfaji filmekkel, e film egyetlen megoldása sem lezárt megoldás. Ahogy nem egyértelmű az, hogy a problémák mindörökre megoldódtak, és párunk élete végérvényesen boldog lesz-e, nem egyértelmű az sem, hogy az elgázolt lány – a California Dreamin’-ben is szereplő Maria Dinulescu alakítása ezért is mondható lélegzetelállítónak – prostituált-e egyáltalán. Egész lényében van valami nagyon furcsa, nagyon megfoghatatlan, nagyon éteri. 

Kissé félkegyelmű; kavarása sosem egyértelműen rosszindulatú; a két középkorút úgy ugrasztja egymásnak, hogy azok hibáikra is rádöbbennek. Például arra, mit vétettek el. Sokkterápia ez, mindkettőjüknek. Mintha a baleset sem a véletlen műve lett volna: elképzelhető, hogy Ana, a prosti - akit Violettának is szólítanak – sportszerűen horgászik emberekre, olyanokra, akik az életüket maguktól már nem tudják helyrebillenteni. 

Mert megesik, hogy egy kapcsolatot csak egy tragédia menthet meg; ahogy megesik az is, hogy valakit csak egy tragédia képes kirántani a mélyből. Önmagunkról a legélesebb képet akkor kapjuk, ha a tragédiákba nézünk: a férfi és a nő belegubancolódott a hazugságokba, Ana pedig egyszerűen csak szétvágja a hálót. Ha nem ütik el, ha csak bekéredzkedik az autóba, a pár egyik tagja sem láthatja meg igazán azt, hogy milyen mélyre süllyedt - vergődtek volna Ana nélkül tovább. 

A rendező Adrian Sitaru filmje nem emelkedne ki az egyébként nagyszerű román filmek közül, nem lehetne azt állítani – amit én a nemzetközi sajtóval egybehangzóan állítani merek –, hogy ez a film az utóbbi évek egyik legjobb román filmje, és a film állításai sem lennének olyan erősek, ha Sitaru nem minden képet szubjektív kameraállásból venne fel. A játék e kameraállással egyáltalán nem öncélú: Adrian Sitaru éppen ezzel a különös módszerrel éri el azt, hogy filmje nyitott film legyen. 

A film első harmadában még egyenesen zavaró is, hogy a kamera szemmé vált: mintha mindig az egyik szereplő szemével látnánk. Olykor csak egy sebességváltót használó nő kezét, egy panel oldalát, egy triciklis árust, egy ablakot mosó gyereket vagy a bot végét. De a film végén e látásmódnak különös jelentése lesz, és nem csak nyitottá, de egyenesen rejtélyessé, sőt metafizikussá teszi a filmet. 

A szubjektív kameraállásról szóló cikkében Christian Metz már 1991-ben leírta, hogy eljöhet az idő, amikor ez a látásmód uralkodó lesz a filmben. Az első film, amelyben rendező ezzel a módszerrel él, a Magatartásból elégtelen, Jean Vigo filmje. A kis főhős az iskolai padsorok közé zuhant le, és a kamera a padokat alsó gépállásból mutatta. „A film, miként a regény is - írja Metz -, képes arra, hogy tudatosítsa, milyen tudás birtokában van egyik szereplője, ám a kép arra is eszközül szolgálhat, hogy megmutassa, mit lát.” Sitaru filmjében a látószögek egy-egy lelkiállapothoz is tartoznak – triviális példa: a férfi Ana mellét nézi – a látószög egy vélemény, egy érzelem kifejezője is: ezért sem unalmas a film. 

A Point of View elméletek azt feszegetik, mennyire és hogyan tud azonosulni a néző egy szereplővel, ha a „szemével lát”. Azért is különös Sitaru filmje, mert nála nem azonosulunk egyik szereplővel sem: a különös kameraállás nem az azonosulás eszköze, hanem éppen ellenkezőleg, a kívülállásé. Mintha saját vitáinkat látnánk kívülről szemlélve, azoknak folyamatát látnánk át. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ana belépésével lesz a pár története igazán érdekes. A nézőt az a kérdés feszíti: mit tud meg a lány róluk, mit kezd a tudással, hogyan használja fel? Majd egyre inkább az is: ki ez a lány? Amikor Anát elütik, a lány az út szélén strichel, egy pillanatra látjuk az autót az ő szemével, majd minden elfeketedik. A film végén mintha távolról nézné a párt (egyenesen, mintha felülről), kilesné gyors és felszabadító szeretkezésüket, majd amikor gázt adtak, és elhajtottak, kilopódzik az útra, és már csak egy újabb autó lámpáinak fényét észleljük – néhány pillanatra. 

Igazat adok Sitarunak, ha ezt az első – és ezért is nagyon fontos – végig szubjektív kameraállásból felvett filmet továbbiak fogják követni. Hiszen ilyen filmet a legegyszerűbb, például mobillal készíteni. Ám ahhoz, hogy a további filmek is ilyen mélyen megérintsék a nézőt, legalább olyan jó forgatókönyvíró kell, mint Adrian Sitaru. És legalább olyan mély, a kegyetlenségtől sem irtózó emberismeret, mint az övé. 
 
Cím:  Sporthorgászat,  Rendező, forgatókönyvíró:  Adrian Sitaru,  Zeneszerző:  Cornel Ilie,  Operatőr:  Adi Silisteanu,  Vágó:  Adrian Sitaru,  Szereplők:  Adrian Titieni,  Ioana Flora,  Maria Dinulsecu,  Alexandru Georgescu,  Sorin Vasilescu,  Nicodim Ungureanu
Címkék: Mozipremierek 2010