Példák hullámokra – Az Óriás második lemeze
2011.02.24.

Ritka eset, ha egy honi rockbanda hitellel tudja tálalni a férfias pátoszt, ami az Óriás esetében csupán egyike a számos erényeknek. NAGY V. GERGŐ ÍRÁSA.

Az Óriás talán már 2005-ös megalakulása pillanatában az egyik legígéretesebb hazai bandának tetszett – elvégre kipróbált, bizonyított, a zajos sikertől mégis rendre megkímélt tehetségek fogtak össze a neve alatt. Az énekes-gitáros Egyedi Péter és hű zenésztársa, a basszeros Örményi Ákos az idővel a magyarországi indie-rock zászlóshajójává nemesült Amber Smith korai felállásában kezdték az ipart, majd az emos (ami akkor persze még egészen mást jelentett) tapintású annabarbival küzdöttek ki maguknak elhivatott rajongótábort a szűkös pesti klubszíntéren. Ilyenformán, s kivált Nagy Dávid dobos pedigréjét és Egyedi egyébirányú kötelezettségeit tekintetbe véve (mint az egyszemélyes side-projekt, a Mindenkinek Megvan A Maga Története, illetőleg az alt-metál Isten Háta Mögött basszerosi posztja) jócskán kiforrott produkcióra volt kilátás. A kellő érettség pedig a 2008-as, s szakmai körökben felettébb melegen fogadott debütáló albumon, a Jönön igencsak meglátszott, hiszen a dallamos gitárpop és a vadabb alter-rock között egyensúlyozó anyag roppant egységes lett, mi több, az angolszász minták szolgai másolása helyett sajátos ízekkel tudta spékelni választott műfaját – ráadásul volt rajta néhány igazán klassz, slágeres szám is (pl. Fát dönteni).


Nincs persze semmi meglepő abban, hogy az Óriás mindezek dacára mindmáig csak meglehetősen szűk körben ismert, mert akár rádióbarátnak is nevezhető megszólalása ellenére azért nem igen igyekszik kedvére tenni a tágabb honi közízlésnek. Szuverén zenei világának ugyanis éppúgy szerves részét képezik a markáns riffek, az olykori váratlan váltások vagy éppen Egyedi férfiasan érzelmes énekstílusa, amiképpen az IHM szürrealista poétikáját távolról megidéző, érzékletes képzavarokkal teli (s igencsak mainstream-idegen) dalszövegek is. S mindezek egytől-egyig tetten érhetőek a  Példák hullámokra címre hallgató második albumon is, amely az első lemezzel kijelölt vágányon következetesen halad tovább, s jószerivel híján van a meglepetéseknek. Jól megszerkesztett, nagy műgondról tanúskodó szerzemények sorjáznak egymás után a korongon, s a hangzást továbbra is a jellegzetes gitártémák és a feszes ritmusszekció határozzák meg – csupán az immáron teljes értékű taggá avanzsált Hortobágyi László (aki a zenekar genezisénél még dobosként jött számításba) szintijátékának fokozottabb jelenlétét (s ezzel párhuzamosan talán a hetvenes évek végi progresszív rock markánsabb hatását) könyvelhetjük el számottevő nóvumként. Illetve még néhány ötletes, vagy olykor kevésbé ötletes hangszerelési megoldást (a szórványosan feltűnő vonósbetétektől a Turbo-ból besegítő Vígh Dávid prog-rockos szólójáig a Szilviában), melyek jól szervesülnek a karakteres hangzásvilágba, egyúttal sikerrel színesítik azt.

Ugyanakkor a Példák hullámokra elődjénél is egységesebbre csiszolt anyagnak tűnik, amely elsősorban egészben hallgatva, albumként mutatja föl legfőbb erényeit. Nem mintha nem találnánk rajta igazán fülbemászó tételeket – mert az ízes basszusriffre épülő Úgyis ugyanazt, a vad húzású Az egyikben ott és a jól kiabálható refrénre futó Gyere gyere meggyőzően cáfolja azt a híresztelést, hogy az új Óriáson nincsenek kiugró slágerek – , ámde a többségben lévő, komplexebb szerkezetű, s masszívan homályos szövegvilágú dalok csupán többszöri hallgatással és egymás társaságában érnek be igazán. Hiszen korántsem esetleges rendben, hanem példás dramaturgiai ívben jönnek sorra: a nagyszabású, középtempós indítás után csendes, merengőbb hangulat következik (a tücsökciripelés közt, akusztikus gitáron elővezetett Holnap talán a zenekar eddigi legszelídebb száma), hogy aztán a Fényt az űrbe és a Szilvia stadionokra kalibrált, himnikus rockdalai adjanak súlyt az utolsó (s talán a legerősebb) harmadnak. Néhol talán kicsit lomha és olykor túlságosan levegős lemez a Példák hullámokra, de számos kiemelkedő pillanattal szolgál (a Vigyél kavargó szintivel erősített refrénje bízvást közülük való), egységesen erős színvonalát pedig nehéz volna tagadni. S hogy önálló, saját hangon szól, és csupán távolról érezzük ki belőle az előképeket és a hatásokat (a Foo Fighterstől a Weezeren át mondjuk a The Promise Ringig), az a kortárs felhozatalt nézve már-már unikális érdemnek tetszik.

Vö. Szabó Benedek: Fontosat vinni, ügyesen 

Kiadó:  EMI Music & Services,  Kiadás éve:  2010,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott
Címkék: EMI Music, Óriás