Játszók és nézők a Ciróka udvarán

Jobb rögtön túlesni a nehezén: akadtak nehezen vállalható, felháborító, vagy egyszerűen érdektelen előadások is az Országos Diákszínjátszó Egyesület kétnapos, Kecskeméten megrendezett regionális elődöntőjén. Némileg megnyugtató, hogy ezek főleg a versenyen kívül szereplő, a kecskeméti Fringe-re jelentkező, színjátszással igencsak eltérő színvonalon kísérletező csoportok munkáiról elmondható jelzők, s nem az Országos Diákszínjátszó Találkozó tíz nap múlva, Dombóváron esedékes hazai döntőjében való indulásért mérkőző versenyelőadásokat jelölik. A dilettantizmus üdítő tud lenni, ha lelkesültséggel párosul, ám például a kecskeméti Művészgettó által prezentált Sartre-darabnak, A tisztességtudó utcalánynak minden gondolattól és lélektől mentes színpadra állítása rémisztő bizonysága volt annak, hogy ez a szakma sem művelhető nagyfokú alázat nélkül.

Jelenet a Ponyvaregény című előadásból

Éppen ebből, az alázatból és a vele karöltve járó szakértelemből adott leckét a kecskeméti találkozón anya és fia, Orbán Edit és Sárosi Gábor. A családi kötelék említése okkal történik, ám túlhangsúlyozása indokolatlan volna, hiszen nagyszerű színpadi érzékkel megáldott, termékeny képzeletű, önálló alkotókról van szó, akik évről évre ámulatba ejtik törzsközönségüket. (Sajnos és szerencse, hogy a diákszínjátszóknak országszerte törzsközönségük van; sajnos, mert a média és a színházi szakma figyelmét jórészt elkerülik ezek az előadások, és szerencse, hiszen van és lesz utánpótlás.) Véletlenül sem olyan rendezőkről van szó, akik egyetlen nagy dobásra teszik fel életüket, s utána évekig annak fényénél sütkéreznek, de nem is olyanok, akik mindig biztosra mennek. Valódi, elhivatott színházcsinálók, akik minden egyes előadásukkal nemcsak az általuk vezetett gyerekek, de a saját határaikat is kutatják.

Jelenet a Ponyvaregény című előadásból

Orbán Edit a kecskeméti Katonások A csoportjával Ponyvaregény összefoglaló cím alatt mutatott be ’rögzített improvizációkat’. Az egymástól függetlenül indázó jelenetkéket, gegeket, színpadi krokikat a feketébe öltöztetett, kifestett arcú három lány irányította-koordinálta, néha tettlegesen, a legtöbbször azonban pusztán jelenlétük erejével. A gimnáziumi korosztályt foglalkoztató problémák (párválasztás, szerelem, bandába verődés stb.) takarékos és pontos szövegben, a legjobb színjátszói erényeket megcsillogtató előadásban dolgoztattak itt fel. Egészen más világot idéz Orbán másik idei rendezése, a Katonások B csoportjának, a „kicsiknek” készült Jaszohacsi-mesék. Igazi örömszínház ez, lehetne amolyan bevezetés a színházi stúdiumokba, s a gyerekek számára alighanem az is: a színpadi lét legfőbb princípiumait, a fegyelmet, a hatások működési mechanizmusát, a dramaturgiát, az egymásra figyelés fontosságát tanítani lehet ezen az előadáson. A fekete ruhában, fehérre mázolt arccal színre lépő iskolások japán meséket keltenek életre megejtő egyszerűséggel: nincsenek kellékek, nincs díszlet vagy drága jelmez, a feladat minden súlya az apró gyerekvállakra nehezedik. És a játszók nemhogy kudarcot vallanának, de bravúros, hibátlan tempójú előadásukban lenyűgöző profizmussal skiccelnek fel jellemeket, szituációkat, s mindezeket a maguk szolgáltatta, komplex hangkulisszával teszik igazán emlékezetessé.

Jelenet a Rinocéroszok című előadásból

Sárosi Gábor három, egyformán izgalmas, ám teljesen eltérő gondolatiságú előadással jelentkezett az idei versenybe. Arisztophanész Lüszisztratéját az ÁFEOSZÍNPAD itt és most adja elő: a kecskeméti asszonyok a kocsmából kívánnák hazacsalogatni csélcsap férjeiket, ez indokolja az ókomédiában még a háború okozta szexuális ridegtartást. A főszereplő ’Lülü’ első blikkre tán csipogó hangú plázacicának tűnik, ám valójában a szent célért mindenre elszánt nőstényördög, aki dühöng, amikor „lányai” megpróbálnak visszaszökni a konstans kangörcsbe rándult hímekhez. A remek csoportmunkát természetesen mindenkit kielégítő vég koronázza.

A Katona-Kamra négy női szereplőjére és Krzysztof Penderecki delíriumos melódiáira komponált Hypnosisban nyoma sincs a felszabadult mókázásnak: sötét tónusú, helyenként túlírt szövegalap, erőteljes színpadi jelenlét, megrendítő őszinteségű, horrorisztikus jelenetek és a mélyben felcsillanó irónia emeli ki az előadást az erős mezőnyből. A harmadik Sárosi-opusz, a Kadásokk által előadott Ionesco-darab, a jelentősen megkurtított Rinocéroszok is messze túlmutat az abszurd ismert színházi hagyományán. Az ifjú színházművészek olvasatában az egyéniség feladásának lehetőségeit firtató – s így hozzájuk generációsan is közel álló – monumentális vízióvá terebélyesedik a színdarab. Sárosi Gábor kifinomult forma- és arányérzéke egyszerű, kézenfekvő színpadi megoldásokkal mondatja el és közelíti a gyerekekhez az ősi és a mai történeteket egyaránt.

Jelenet a Rinocéroszok című előadásból

A Ceglédről érkezett diákszínjátszókat már csak azért is elismerés illeti, mert bár közgazdasági szakközépiskolába járnak, nagyon úgy tűnik, a művészethez is sok közük van. A Molnár Ferenc idén jubiláló regénye nyomán készült Pál Street Galleryben graffiti és sms, dj és whisky vázol korhangulatot, s bár az aktualizálás olykor döccen, s Pocsuvalszki Aliz rendezése korántsem hibátlan, az egész mégis figyelmet érdemlő produkció. Ahogy a másik, első hallásra veszélyesebbnek tűnő vállalkozás, a Retro ’68 című is. Ez a negyven évvel ezelőtti és a mai politikai híreket, a mikro- és a makrohistóriához egyaránt sorolható történéseket veti össze, meséli újra szubjektív, jó tempójú előadásban. A hidegháborús éra nyugati típusú ’mindent szabad’ és nálunk dívó ’mindent tilos’ felfogása érzékletes, a fiatalabb korosztály számára is világosan érthető színpadi képekben jelenik meg. Remélhetőleg azt is értik, mit jelent, amikor a zárlatban az utcákon dühöngő cseh neonácikról hallunk híradást.