Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉRDEKES AJÁNDÉK

Klukon Edit és Ránki Dezső jótékonysági koncertje
2010. dec. 21.
A legkevésbé sem protokolláris jellegű műsort adott Klukon Edit és Ránki Dezső a súlyos egészségkárosodással született gyermekeket segítő Gézengúz alapítvány 20 éves jubileumának koncertjén. Dukay Barnabás két műve mellett Beethoven Kilencedikjének Liszt-féle átirata hangzott el. CSONT ANDRÁS CIKKE.

Igazán örvendetes, hogy jeles előadóművészeink közül sokan érzik szívügyüknek kortárs zeneszerzőink műveinek rendszeres előadását, népszerűsítését.  A Ránki-Klukon művészházaspár valóságos Dukay- specialistának számít manapság, a BMC kiadónál egy egész lemezt szenteltek a szerző zongoraműveinek, folyamatosan játsszák darabjait – így például roppant emlékezetes volt a Dukay születésnapjára rendezett koncertjük, 2008. október 11-én (lásd erről Mégis van katarzis című recenziónkat). Így aztán a komponista meglehetős biztonságban érezheti magát; tudja, hogy művei a legjobb kezekbe kerülnek, és ez megerősítheti önbizalmát, s ezzel egyidejűleg újabb művek megírására sarkallhatja. Ezúttal is így történt, Dukay újabban elkészült kétrészes, három zongorára írt kánonmotettáit Klukon Edit és Ránki Dezső, valamint zongoraművésznek készülő fiuk, Ránki Fülöp ezen az estén mutatta be.
 

Klukon Edit és Ránki Dezső
Klukon Edit és Ránki Dezső

Szinte köztudottnak mondható, hogy Dukay, bevallása szerint, amolyan „posztkatartikus” zenét kívánna komponálni, más megfogalmazásban – kedves szerzőjét, Pilinszky Jánost is megidézve – az „unalmon túli unalom” világérzékelésének muzsikáját.  Ennek megfelelően nála ritkán hallhatunk elemi erejű kitöréseket, durva akkordokat, éles kontrasztokat; ez a zene többnyire egyenletes mezzofortéban lépeget előre, vagy dermed mozdulatlanságba. Hangorkánok helyett inkább csak a szél motozását, vagy a csillagok neszezését fülelhetjük, és való igaz, alig van jelentős magyar zeneszerző (talán Bartókon kívül), akinek művészetét ennyire mélyen befolyásolta volna a természet hangja és tevékenysége. Dukay címei egyértelműek e téren: Láthatatlan tűz a téli éjszakában; Lebegő pára a mélység színén – és sok ezekhez hasonlóan sejtelmes természeti kép. Mégsem nevezhetjük impresszionista, vagy tájfestő szerzőnek, Dukay sokkal szikárabb alkat annál, semhogy szétaprózza hangjait mindenféle tünékeny naturális képekben. A természet nála a teljes lét szerkezetének képviselője, és a zene az egész létezése harmóniájának leképezése – talán ezért is használ rendkívül szigorú zenei struktúrákat. Ebben a középkoriak, no meg persze Bach rokona. És mélyebb értelemben romantikus is egyben: nála mintegy megújul a „művészetvallás” régi német fogalma.

Bachi ihletésű a két most bemutatott darab is; különösen a második, a gyors tempójú kánonmotetta (A hegy fái) idézi fel dallamvilágában a nagy német mester két- illetve háromszólamú invencióit. Egészen üde, harmatosan friss hangzás, lebegő könnyedség, játékosság, szinte naiv báj – részben új vonások a Dukay-féle teremtésben. Mintegy szatírjáték, kedves utószó az első mű (A csillagok egy Hold nélküli éjszakán) komorabb, a Dukaytól már jól ismert metafizikus-transzcendentális hangvételéhez.

Liszt és Beethoven viszonya különös, nagy fejezet. Kezdődik a híres „felszentelő csók” (Weihekuss) jelenetével, amikor Beethoven egy 1823-as bécsi koncerten állítólag homlokon csókolta volna a magyar származású csodagyereket; később ez legendaként lepleződött le, de annyi majdnem bizonyos, hogy a Mester valóban adott egy homlokpuszit a srácnak, bár nem nyilvánosan, hanem a lakásán. Ám Liszt – zenei pályája egyik legmeghatározóbb emlékeként – nyilván a publikum elé akarta vinni az áldást: nála többet senki nem tett Beethoven népszerűsítéséért, többször is játszotta a korban előadhatatlannak titulált Hammerklavier szonátát, vezényelte szimfóniáit; a Bonnban felállítandó Beethoven-szoborra ő adományozta a messze legnagyobb összeget, és az 1845-ben itt rendezett szoboravatáson és fesztiválon is spiritus rectornak mutatkozott. És ő készített el az összes szimfónia zongorás átiratát is, s az egykor kétes és vitatott vállalkozás, mai, mindent relativizáló posztmodern korunkban már érvényes és mindenképpen figyelemre méltó művészi gesztus.

Ilyen mű esetében az előadók nyilván számítanak a közönség előzetes ismereteire (Beethoven Kilencedikjét, legalább is a fináléját még az is hallotta, aki még soha nem hallotta), és ha a szimfónia elején a vonósokon felhangzó üres kvintek nem is szólaltathatók meg zongorán oly borzongató látomásként, mint az eredetiben, mégis meghökkenthet az a leleményesség, amellyel Liszt képes volt felidézni a maga korában rémisztően modernnek számító hangzást. A többit majd a hallgató képzelete teszi hozzá, gondolhatta Liszt. És hozzá is tette. Így a kétzongorás verzió befogadása nagy szellemi kalandnak bizonyult, és ha nem is igazolódott be teljes mértékben, hogy Liszt műve az eredeti ismerete nélkül is életképes, annyi mindenképpen megállapítható, hogy izgalmas, élvezetes hallgatnivaló, zenetudósoknak meg egyenesen árulkodó dokumentum arról, hogyan képzelte kapcsolatát egy nagy romantikus az előző nemzedék muzsikájával.  Klukon Edit és Ránki Dezső a kezdeti ritmikus bizonytalankodás után szuggesztíven, virtuózan, olykor mély költészettel adta elő a rendkívül nehéz, néha nem is négy, hanem nyolc kezet igénylő partitúrát. A második tétel megszállottan monomániás ostinátói egyenesen Bartók ütőhangszeres zongorakezelését idézték, a harmadik tétel mély melankóliája megható volt, a negyedikből meg csak ritkán hiányzott az énekhang – a tétel talán túlzottan is „humanista” pátoszát nem egyszer kijózanítóan ellensúlyozta a kemény zongorahang. Nem mindennapi ajándék volt ez a koncert egy nem mindennapi alapítvány tiszteletére.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek