Shakespeare: Mértéket mértékkel / Kolozsvári Állami Magyar Színház
2011.01.18.

Ha a recenzens semmi mást nem látott volna az évadban, csak a kolozsvári színház erőteljesen a mára reflektáló Shakespeare-jét, akkor is biztos volna abban, hogy a szezon egyik legjelentékenyebb vállalkozásáról van szó. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Pethő Anikó
Pethő Anikó
Van egy, úgy látom, lassacskán kihalóban lévő típusa a színházi előadásoknak, amelyek közé a kolozsvári Szeget szeggel, vagy ahogy itt, az eredeti címhez jobban simulva írják a színlapon, Mértéket mértékkel is tartozik. A rohanó és/vagy felgyorsult világ miatt kár sápítozni, de azért mégiscsak van valami tendenciózus abban, hogy az igazán inspiratív színház egyre szűkösebb körülmények közé kényszerül, s a szűkösséget értsük most a sosem elegendő anyagiakon túlmenően is: aki ma jó színházat akar látni, többnyire pincébe, padlásra, próbaterembe vándorol, mert ott mutatják meg, amiben élünk. Minél nagyobb a nézőtér, annál fontosabb a teltház mindenáron történő biztosítása, aminek a valószínűsége arányosan csökken, ha egy kellemetlenül igazmondó produkcióról van szó (s lám, a teória igazoltatik, hiszen a kolozsvári előadás kétórás első része után látványosan megfogyatkozunk a nézőtéren, de ez itt nincs elsumákolva, sőt frenetikus magánszám alapjává lesz, de erről később). 

Röviden tehát: a Mértéket mértékkelt valamifajta jó értelemben vett korszerűtlenség hatja át, s az ellentétek túlhajtásával működtetett előadáshoz alkalmazkodva kijelenthetjük, hogy a dolog éppen ettől működik. A kolozsvári nagyszínpad riasztó tágassága sem elegendő a monumentális látványosságnak: a díszlet szó szerint kilóg a nézőtérre, amely egyébként maga is játéktérré változik, vagyis most valóban színház lesz az egész. Az előadás a már csak kevés valóban nagy mester nagy ívű látomásainak sorába tartozik; azok közé, amelyeken pontosan érződik, hogy elkészítésükhöz – micsoda idők, hogy ezt hangsúlyozni kell! – rendelkezésre állt a pénz, a paripa és a fegyver is. 

Varga Csilla, Szűcs Ervin és Bíró József
Varga Csilla, Szűcs Ervin és Bíró József
A pénz persze önmagában még semmi, de az egész, több mint négyórás kalandról mégiscsak süt, hogy ha a világhíres rendező, Matthias Langhoff kért volna a példázatos, börtöntől királyi udvarig és vissza szánkázó shakespeare-i meséhez, mondjuk, egy komplett apácakolostort a színpadra, akkor simán megkapta volna. Mielőtt valaki félreérti: nem logikát nélkülöző pazarlásról beszélek, hanem arról a csökönyös színházszeretetről, a színház megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségéről és minden józan határon (ha úgy tetszik: mértéken) túlmenő tiszteletéről, ami árad a Shakespeare-t Brechttel, a tizenhatodik századot a 2010. évvel, a fiktív Bécset a nagyon is valódi Kolozsvárral összeeresztő előadásból. 

Ami amúgy korántsem hibátlan, az egésznek azonban mégis kivételes sodrása és ereje van, s ebben nagy szerep jut a rendező és a Bíró Eszter dramaturg által közösen jegyzett, izgalmas szövegváltozatnak. Rokonszenves vonás, hogy sem a rendező, sem a színészek nem próbálnak erőszakkal meggyőzni arról, hogy az egyetlen és kizárólagos, Szent Művészetet látjuk: az időnkénti meglassúdások, tempóproblémák, az olykor leülő epizódok folytonos, (ön)ironikus reflexió tárgyaivá válnak. Már a nyitányban tudatosul, hogy színházban ülünk: videóvetítésen a kolozsvári Karolina teret látjuk, utána a darab címét és meglehetősen pontos, mert a következő órákat summázó alcímét (William partija szajhák és szentek, barátok és bérgyilkosok, tolvajok és törvényhozók társaságában), aztán puha- és keménykezű diktátorok, politikai megmondóemberek torzított portréi sorakoznak. Majd az a Vasile Sirli jegyezte zene dübörög a hangfalakból, amit Silviu Purcarete nagyszebeni Faustjának Walpurgis-éjéhez írt, s közben a nézőtérről vonulnak fel a játszók, akik egy színházinak tetsző függöny előtt-mögött a Hamlet vándorszínész-jelenetét skiccelik fel. 

Hatházi András
Hatházi András
Maga a rendező, Matthias Langhoff tervezte a nagyszerű díszletet, ami látszólag csupán egy hatalmas, minden talpalatnyi helyen megfestett, a pikánstól a trágárig terjedő színes ábrákkal és feliratokkal tarkított torony (díszletfestő: Arthur Bota). Langhoff komolyan veszi, hogy Shakespeare Bécsbe helyezte a cselekményt: a torony nem látható csúcsa környékére festett Fuck the King of Hungary graffiti mutatja, hogy nagyon közel járunk. Meg aztán a román-magyar keveréknyelven megszólaló, a román-magyar közös rögvalóról kendőzetlenül szövegelő, nagypofájú Pompeius, aki a második részt nyitó, elhúzódó stand up comedy magánszámában még a romániai közszférát sújtó huszonöt százalékos bércsökkentésen meg a nézőteret a szünetben elhagyókon is jóízűt élcelődik. A nézőket akaratuk ellenére is a játékba kényszerítő kocsmáros mesterien foglalja össze a mindenkori interaktív színház leglényegét: „Én csinálom, maguk meg félnek, hogy ne magukkal csináljam.”

Ahogy a torony forog, úgy vándorlunk egyik helyszínről a másikra: hercegi palotából az utcára, börtönből a monostorba és így tovább. Mintha a tér is azt üzenné, amit a szószátyár alcím és az egész előadás: mindegy, hogy pincemélybe vagy épp hegymagasra vet a sors pillanatnyi szeszélye, reménykedni semmi ok – mindannyian a hatalom kiszolgálói és kiszolgáltatottjai vagyunk. Nem valami szívderítő konklúzió, s ennek ellenére a nézők kitartó része végigkacagja a nem túlzottan vidám komédiát. A hatalom mechanizmusáról szól tehát az előadás, s Langhoff ehhez magától értetődő módon hívja segítségül Brechtet: a songvilágításban, angolul előadott Shakespeare-szonettek aláhúznak és ellenpontoznak. Példázatnak példázat, persze, de húsbavágóan aktuális. 

Bogdán Zsolt és Varga Csilla. A képek forrása: Kolozsvári Magyar Színház
Bogdán Zsolt és Varga Csilla (A képek forrása: Kolozsvári Magyar Színház)
A kirobbanó formában lévő kolozsvári társulat és Langhoff szemmel láthatóan megtalálták a közös hangot: jelentékeny egyéni teljesítmények mellett a csapatmunka egységében is hat. A hatalmáról látszólag lemondó herceget és a gátlástalan Pompeiust alakító Hatházi András abszolút főszereplő lesz. Élvetegen dagonyázik a magamutogató ripacskodás adta lehetőségekben, s kivételes színészi erejét mutatja, hogy az előadás jó része alatt ’arctalan’ marad: a csuhába bújt hercegnek épp úgy nem látni a fizimiskáját, mint a foncsorozott napszemüveg mögül kukkoló kocsmárosnak. A hercegi stallumot ideiglenesen átvevő Angelo (Bogdán Zsolt) egész lényével jeleníti meg a tételt: a hatalom jellemtorzulást okoz, a túlzottan hangoztatott erény pedig megromlik, ha napfény éri. Dimény Áron melankolikus Luciója, Bíró József jólelkű porkolábja, Pethő Anikó meghurcolt és boldogtalan véggel jutalmazott Izabellája, vagy a Kató Emőke által alakított, sokat látott madám és kíméletlen hóhér mind emlékezetes figurák. Akikkel közös sorsunkat így összegzi a rendező a műsorfüzetben: „Az ember nem teheti jobbá az életet, csak megélheti. És talán majd jobbra fordul.”
 
Cím:  Mértéket mértékkel,  Szerző:  Shakespeare,  Rendező, díszlettervező:  Matthias Langhoff,  Dramaturg:  Biró Eszter,  Zeneszerző:  Vasile Şirli,  Jelmez:  Carmencita Brojboiu,  Hangkollázs és a rendező munkatársa:  Bodolai Balázs,  Díszletfestő:  Arthur Bota,  Korrepetítor:  Stollár Xénia, Incze G. Katalin,  Mozgás:  Sinkó Ferenc,  Szereplők:  Hatházi András,  Bogdán Zsolt,  Orbán Attila,  Bíró József,  Dimény Áron,  Szűcs Ervin,  Keresztes Sándor,  Buzási András,  Köllő Csongor,  Pethő Anikó,  Kató Emőke,  Varga Csilla,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott