Mini-a-túrák IV; Fekete képek / Trafó
2010.12.22.

A Tűzraktér független alkotóműhelyei a Trafóban randevúztak. Ahol színház, cirkusz és divatbemutató – így, ebben a sorrendben – Goya infernális Caprichos-sorozatának inspirációjára az őrületbe tombolta magát. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Süti filmsztár akart lenni, de fuccs a karrierjének, mert kirúgták a castingról, miután Petőfi Szeptember végén című versének szavalata közben formabontás gyanánt a nadrágját kezdte gombolgatni. Ez a nap híre két hétköznapi fickó hétköznapi találkozásakor a Radikális Szabadidő Színház előadásán. Az egyik úgy véli, Süti a meg nem értett művész, a másik kontráz: Süti dilinyós, mert hát ezt azért mégse lehet, ezt nem illik, ez gusztustalan. Ez nem művészet. Pro és kontra folyik a csevely, tágul a (téma)kör, Süti mögé hamarosan felsorakoznak a kis- és nagy(kultúr)politika aktuális hírei is – amolyan magyaros virtusból, sajátos feldolgozásban, félinformációk alapján, a konyhapolitika szintjén. Tudni vélik, hogy Alföldit leváltják (a Nemzeti körüli kultúrvircsaftot alaposan ki is vesézik), de azt csak találgatják, ki lesz az utóda. Valami Vidróczki vagy Vidámszky, küzdenek a nevekkel. Abban viszont tökéletesen egyetértenek, hogy Iluskát Juliskával összekeverni mérhetetlen bunkóság. Hát magyar ember az ilyen?

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A két vitatkozó kis túlzással Hacsek és Sajó párost alkot, de jelen vannak mások is a színen, hasonlóan egyszerű, hétköznapi alakok, ők inkább monologizálnak, vagy ha párbeszédbe elegyednek is, simán eldumálnak egymás mellett. Megszólalásaikon keresztül lassan átevezünk a nagypolitikáról a személyes nyomorúságok és kisember-sorsok tenyészvidékére. Husika, akit apja becézett így kiskorától fogva, szüntelen az elhízástól reszket. Egy másik fiatal lány hipochonder és szexuális gátlásokkal küzd. Rajtuk kívül színesíti még a képet: két szőkenősre vett affektáló csinibaba, egy szemüveges konyhafilozófus, egy szexfilmekre önkielégítő depressziós nyurga legény és egy vaknak maszkírozott néma szereplő (utóbb az ő személye köti át az előadás fejezeteit). 

A színészek elszórtan, a meredek nézőtéri lelátón ülnek, egyszerű munkafény világítja meg őket: a társulat által közösen alkotott szövegeket, elbeszélés-töredékeket ugyanilyen szórt rendben adják-veszik egymás között, meg-megszakítva a saját történeteiket, éltetve az „ülős színház” statikusságát. Formanek Csaba rendezésének nemcsak bája, de szeplője is a maguk gyúrta-formálta szöveg. Merész, szókimondó, mely széles kanállal merít a mindennapok léthelyzeteiből kicsinytől nagyig, de jócskán lenne mit helyrerázni benne, hatásosabbra farigcsálni. A színészi játék nemkülönben kettős: érzékletesen hozza az egyetemi színjátszás fontos erényeit, a tiszta hozzáállást, az őszinteséget, a csillogó szemeket, ám olykor könnyedén magával sodorja a játékot a kényszeres túljátszás. 

Meg kell hagyni viszont, hogy Formanekék profikat megszégyenítő bátorsággal nyúltak e mai témához, darabjuk több reflexiót tartalmaz a jelenre, mint egy átlagos kőszínház teljes évada. Helyzetelemzésük, látleletük mindazonáltal nem tűnik koncepciózusnak: mindennek megmutatják a színét és fonákját, nem esve ki a semleges szerepből, kerülve az állásfoglalást, miközben humorral és megértéssel bocsátják közszemlére gyarló kisemberi esendőségeinket. 

Aztán egy ponton elkezdenek összegabalyodni a szálak: a fiktív történetecskék kilépnek zártságukból, ahogy a színészek is elhagyják helyüket, és máshol, mások mellett telepednek le, majd reakcióba lépnek egymással, minek betetőzéseként az egyre inkább elhatalmasodó egyéni őrület – kissé túlpoentírozott és feleslegesen hosszú mozgásszínházi képekben bemutatva – mindent felülíró össznépi diliházba csap át. Magyarország – zártosztály: állhatna az utolsó kimerevített tabló képaláírásaként.  

A vak hölgy ezután bizarr, szürreális világba terel tovább bennünket. Mi visszaköltözünk a nézőtérre, róla pedig kiderül, hogy álcázott artista. A 2007-ben alakult Taurin Cirkuszcsoport fiatal artistái és zsonglőrei ugyanis mintha titkos középkori szektatagok vagy föld alól előbúvó kísértetek lennének, horrorisztikusan kifestve, középkorias hangulatú, földszínű jelmezekben és a hozzá illő színházi körítéssel tálalják cirkuszi mutatványaikat. A számok inkább tradicionálisak – akrobatikus emelő-, függeszkedő gyakorlatok (karikán, lepedőhágcsón) és zsonglőrmutatványok –, a keret viszont újszerű, legalábbis itthon, a nemzetközi újcirkuszi trendbe illeszkedve. A gyakorlatokon, fiatalokról lévén szó, akik pár éve kerültek ki az Alternatív Cirkusziskolából, kár lenne még számon kérni a lélegzetelállító könnyedséget, a varázslat tökéletességét, a nézőkben okosan felépített félelemérzetet, hiszen már az is szép, ha egy-egy részlettel kivívják az „Ez igen!” elégedett csettintést. Ilyen, amikor egy törékeny hölgy „lehidalva” csípőtájékon tartja meg a rajta egykézen egyensúlyozó nagydarab, nálánál majd’ kétszer súlyosabb barátcsuhás kollégáját, és az is, amikor egy lány és egy fiú ruhaujjának földig érő, „véres kézfejben” végződő meghosszabbításával zsonglőrködik ügyes testakrobatika közben.  

Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
A záróakkord, Erdei Ildikó Virág kalap- és jelmeztervező divatbemutatója szintén e víziószerű színházias közegbe ágyazódik. Egyébként ő kapcsolódik a leghűségesebben Goya rézkarcsorozatának szürreális teremtményeihez, amelyeket egymásba folyatva vetítenek a falakra (videotechnika: Krokovay Farkas). Ökoalapanyagokból, megközelítőleg pontosan mintázza színpadra a spanyol festő szörnyalakjait Erdei, mégis önálló fantáziaszüleményekké válnak így háromdimenziósan. A divatbemutató titka nem lebben fel azonnal: az extrém jelmezek közül párat viselőik függöny mögött öltenek magukra, ennek köszönhetően árnyjátékként szemléljük az öltöztetés-beöltözés szertartásos aktusát. Mikor aztán lassan megindulnak, szinte a föld felett lebegve, váratlanul alternatív divatbemutató keresztezi útjukat. Ez a jelenet az előadás csúcsa, miniatűr foglalata a dühösködő mának: mindenki, aki csak él és mozog, saját civil ruhájában vagy próbaszerkóban végigvonul a színpadon, pózol, mint a manökenek, majd kihátrál, közben – először csak véletlenül, később már szánt szándékkal – összeütköznek, lökdösik egymást, útját állják a másiknak, egyre nagyobb kalamajka támad, amely végül szaftos tömegverekedésbe torkollik. 

Zárásként – Grecsó Zoltán és Lengyel Katalin koreográfiájára – előbilleg a többi, megelevenedett Goya-idézet is: a babakocsit toló madárcsőrű asszonyság, a fején szék-, abroncsszoknyáján asztalkerettel egyensúlyozó nagyvilági hölgy, a rőzsekezű maszkos halál, a szamárképű menyasszony – misztikus, álomszerű keretbe foglalva a mában kezdődő, múltban végződő hétköznapi őrületek sorát.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Mini-a-túrák IV. Goya - Fekete képek,  Rendező:  Formanek Csaba,  Jelmeztervező:  Erdei Ildikó Virág,  Alkotók:  Sütő András Miklós, Ilyés Lénárd, Bazsó Adrienn, Pintér Ákos, Szabó Emese, Simon Attila, Kőműves Csilla, Tóth Réka, Dévai Lili, Pokorny Szilárd, Szemere Zsolt, Erdei Ildikó Virág, Csikós Nóra, Zoletnik Zsófia, Kovács Eszter, Vén Júlia, Horváth Dávid, Tas Gergely, André Rolland, Kiss Gergely
Megítélt támogatás: 4 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A Trafónak a W-Est Where program megvalósítására az Európai Bizottság Kultúra programja keretében (2010)