Csajkovszkij: A diótörő / Magyar Állami Operaház, Budapest Bábszínház
2010.12.19.

Ódivatú konzerv-klasszikusként tekintsünk az évtizedek óta futó, legendás Diótörőkre, vagy fogadjuk el e sikerdarabokat etalonként, már csak muzeális értékük miatt is? TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA. 1. RÉSZ.

Nincs karácsony A diótörő nélkül: a „jobb” családokban kötelező program ez karácsony előtt. Olyan klasszikusról van szó, mely hosszú évtizedek óta őrzi státuszát, és minden decemberben teljes biztonsággal megtölti a nézőteret az Operaházban és a Budapest Bábszínházban egyaránt. A Vajnonen-féle Diótörő 1950 óta fut (pár év megszakítással) szinte folyamatosan, az Opera renoválásának időszakában az Erkel Színházban lehetett látni, 1994-ben pedig Seregi László rendezte/rekonstruálta (éppúgy, ahogy a korábbi Erkel színházbeli verziót is). Hatvan éves tehát az előadás tehát, ami még emberéletben is jelentős kor. Lassan a bábrendezés is krisztusi életkorba lép: a Budapest Bábszínházban 1978-ban mutatták be a Diótörőt, melyet – az eredeti Szőnyi Kató rendezést felhasználva – Meczner János állított újra színre 1997-ben.

Az
Sztanyiszlava Belinszkaja és Vaszilij Sztulkolin A diótörő ősbemutató előadásában, Marinszkij Színház, Szentpétervár, 1892
Pár szót A diótörő mesebalett hátteréről: az ősbemutató a Marinszkij Színházban zajlott, 1892-ben. Az alaptörténet E. T. A Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséjéből származik, melyet Alexandre Dumas dolgozott át, majd ebből a verzióból írt librettót Petipa, aki a Marinszkij Színház koronázatlan balettfejedelmeként a Csipkerózsika után már biztos volt abban, hogy Csajkovszkijjal együttműködve ismét sikere lesz. Maácz László tanulmányából kiderül, hogy Csajkovszkij korántsem volt maradéktalanul lelkes e fullasztóan szoros együttműködésben, melyben minden ütem dramaturgiai szerepe előzetesen ki volt jelölve. „Sehogy se érzem a dolgot, hogy a Befőttvárat hogyan ültessem át zenébe” - berzenkedett az édeskés, giccsbe hajló történet ellen a zeneszerző, mindenesetre az utókor Petipa erőszakosságát igazolja, aki gyönyörű darabot préselt ki az önmagában folytonosan kételkedő Csajkovszkijból. Vályi Rózsi az egyes hangszerek jellemfestő szerepére hívja fel a figyelmet, Maácz László pedig arra, hogyan vált a jó és rossz örök küzdelmének terepévé – visszaadva Hoffman meséjének mélységét – Csajkovszkij muzsikája. A koreográfiát az 1892-es ősbemutatóra Petipa váratlan betegsége miatt végül Lev Ivanov készítette el, mestere pontos instrukcióit és kész forgatókönyvét tiszteletben tartva. De számunkra egy másik dátum is fontos: 1934, amikor Vaszilij Vajnonen Diótörő-koreográfiája debütált Leningrádban, hiszen Vajnonen volt az, aki később a magyarországi bemutató koreográfusa lett, s az Operaház máig az ő darabját tartja műsoron.

Az Operaház történetében fontos állomás volt az 1950-es bemutató. Bizonyos szempontból akár az együttes nagykorúsága is innen datálható. 1927-ben ugyan Brada Ede koreográfiájával már színre került a „táncos tündérjáték”, de ebben Csajkovszij zenéjének csak egy részét használta fel az alkotó, és sem ez, sem a Szemere Árpád által átdolgozott 1929-es változat nem hozott igazi közönségsikert. Nem így az 1950-ben készült koreográfia, mely évtizedek óta örvend töretlen sikernek. Mérföldkő volt ez a bemutató, mert Vajnonen a nagy cári balettek esszenciáját nyújtó koreográfiát készített Csajkovszkij zenéjére, mely egyrészt megkívánta az együttes létszámának megnövelését, másrészt utat nyitott további, egész estés balettprodukciók számára is. További érdem, hogy Vajnonen egyrészt eltávolodott Petipa édeskés librettójától, és Csajkovszkij zenéjéből kiindulva építette fel újra a szövegkönyvet, így nőtt három felvonásra és tíz képre (a korábbi, Brada-féle két felvonás helyett) Marika karácsonyi, álomszerű kalandja az Egérkirályt lekaszaboló hős Diótörővel. Petipa cukor/kávé/csoki-tematikája helyett előtérbe került egy új, pszichológiai nézőpont is: az új bemutató Marika kiskamaszkori, romantikus ábrándjait boncolgatta. A koreográfia matériája klasszikus balettből, stilizáltan népies karaktertáncokból és udvari táncokból, illetve táncos pantomimelemekből épült fel.

Orosz Adél
Orosz Adél és Róna Viktor A diótörő operaházi előadásának főszerepeiben
Az előadás egyik fő erőssége Oláh Gusztáv impozáns, ragyogó látványterve volt. Az 1950-es bemutató kapcsán Gách Marianne faggatta a mestert a tervezésről: „A diótörő – mondja Oláh – életem legnagyobb »kiállítása«, ahogy színházi nyelven mondják. A díszletekhez 4500 négyzetméternél több vásznat használunk fel, kétszáznál több új kosztüm készül. A tervek kidolgozásában Fülöp Zoltán és Márk Tivadar is segítenek – a munka sürgőssége és óriási volta miatt.” A végeredményben (pontosabban annak rekonstrukciójában) ma is gyönyörködhetünk, és azt a momentumot még a korabeli kritikák is emlegetik, hogy a kristálypalota megpillantásakor spontán tapsban tört ki a lenyűgözött közönség.

A darab évtizedekkel később, az Opera renoválásakor átkerült az Erkel Színházba, s az ottani színpadtechnika nem tette lehetővé, hogy Oláh Gusztáv nagyszabású szcenikai ötletei maradéktalanul megvalósulhassanak. A Seregi nevével fémjelzett, nyolcvanas évekbeli felújításáról M.G.P. meglehetősen fanyarul írt az Élet és Irodalomban 1983-ban: „Elbájoló színházi este. Konzerv-Csajkovszkij. Mumifikált karácsonyi mese. Naftalinozott báj.” Ő az, aki felveti azt a nyilvánvalóan helytálló szempontot is, hogy A diótörő halhatatlanságának az is az oka, hogy decemberben és januárban nincs ennél jobb kasszasiker. 1994-ben, amikor Seregi László rendezésében A diótörő felújított verziója visszakerült az Operaházba, mindenki lelkesen ünnepelte a darab újjászületését. A felújításban az eredeti díszletek, jelmezek rekonstruált másai szerepeltek, a Széchényi Könyvtárban fellelt, eredeti Oláh Gusztáv-tablók nyomán. Seregi egy pillanatig sem akarta azt a hatást kelteni, hogy belenyúlt volna a koreográfiába, hanem maga is értékőrzőként, az eredeti Vajnonen-mű töretlen híveként lépett fel: „Míg élek, bánni fogom, hogy ezt a balettet nem én találtam ki. Ez egy olyan mestermű, mely bármelyik koreográfus bibliája lehetne (…) Láttam én legalább húszféle Diótörőt a világban, egyik vacakabb volt, mint a másik. Csajkovszkij partitúrája és ez a koreográfia teljes összhangban van” – nyilatkozta Várhegyi Andreának a Magyar Nemzetben 1994-ben. A legpontosabb definíció is Seregi szájából hangzik el ugyanitt: „Az egészről azt mondhatjuk, hogy műemlékvédelmet gyakoroltunk.”

Jelenet a felújított előadásból. Fotó: Mezey Béla (Forrás: PORT.hu)
Jelenet az Operaház idei előadásából. Fotó: Mezey Béla (Forrás: PORT.hu)
Biztos vagyok abban, hogy egy táncos számára – aki végigjárva a szimbolikus szamárlétrát, a darab kisebb szerepeitől haladt az egyre fontosabb szerepek felé – szintén nagyon fontos referenciapont lehet A diótörő akár az egész pályája során. Visszanézve az elmúlt évtizedek sajtóját, számtalan interjúrészlet bizonyítja mindezt: Róna Viktor például 1960-ban a Film, Színház, Muzsikában – immár Diótörő hercegként – emlékezett vissza nosztalgikusan arra, milyen hosszú volt az út a címszerepig, hiszen kezdetben a pas de trois-ban szereplő növendékként lépett színpadra, majd a Rózsakeringő-karban szerepelt, évekkel azelőtt, hogy a főszerep közelébe került volna. Orosz Adél, aki a nyolcvanas években az előadás próbavezető balettmestere volt, így nyilatkozott Mátai Györgyinek a Pesti Műsorban 1983-ban: „Többször fordulópont volt életemben A diótörő. Voltam kis egér, spiccelő baba, hópehely, táncoltam a rózsakeringőt, mígnem a moszkvai verseny megnyerése után megkaptam életem első főszerepét: Mária hercegnőt.” Volf Katalin 1997-ben, akkori Mária hercegnőként a Vasárnapi Hírekben vallott a darabról: „Én is tíz éve minden karácsonykor táncolok A diótörőben, a nagymama szerepét kivéve minden szerepet kipróbáltam, s nem hogy nem unom, de egyre több szépségét fedezem fel.”

Van tehát egy tagadhatatlanul nagyon erős, generációkon átívelő, érzelmes múltja, nosztalgikus aurája ennek a műnek, mely jelentősen hozzájárul a sérthetetlenségéhez.

Kapcsolódó cikkünk:
Tóth Ágnes Veronika: A nagy túlélő / Csajkovszkij: A diótörő - Magyar Állami Operaház, Budapest Bábszínház, 2. rész 

Cím:  A diótörő,  Zeneszerző:  Csajkovszkij,  Koreográfus:  Vaszilij Vajnonen,  Librettó E. T. A. Hoffmann nyomán:  Vaszilij Vajnonen,  Díszlet és jelmez:  Oláh Gusztáv,  Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Cím:  Diótörő,  Szövegkönyv E. T. A. Hoffmann nyomán:  Szilágyi Dezső,  Szőnyi Kató rendezését felhasználva színpadra állította:  Meczner János,  Díszlet:  Koós Iván,  Báb- és maszktervező:  Bródy Vera,  Zenei felvétel:  a moszkvai Nagyszínház zenekara (G.Rozsgyesztvenszkij vezényletével),  Helyszín:  Budapest Bábszínház