A filmforgatás a szemünk előtt játszódik Párizsban, a Cartoucherie-ban, a filmforgatást megteremtő előadás címe Les naufragés du Fol Espoir, vagyis A Bolond Reménység hajótöröttei. Ariane Mnouchkine a Les Éphémères és a Caravansérails után meglepően rövid, négyórás előadást hozott létre, alkotói megint a teljes társulat és Hélène Cixous.
 Jelenetek az előadásból |
A film készítése adja a színházi előadás formáját, keretét, témáját, a kamera és a kamera látása pedig a színpadi jelenlét középpontját mutatja és értelmezi egyszerre. Egy film készítését, tehát a forgatást nézzük végig úgy, mintha egy stúdióban leselkednénk. Mnouchkine nem egyszerűen filmet, hanem némafilmet forgat az 1910-es évek technikájával, és rálel arra a teátrális lehetőségre, ahol a látvány és a szó, vagyis a színházi kommunikáció összetartozó csatornái mesterségesen szétválaszthatók. Az előadás a film jeleneteinek forgatásából áll, a jelenetekben némafilmes játéktechnikával dolgozó színészek tátogását látjuk, el nem hangzó mondataikat a tér közepébe lógatott táblára kivetítve olvassuk. Elválik a hang, médiát vált a szó, szöveggé lesz a szerep.
Négy órán keresztül, kilenc felvett jelenet után kibogozhatatlanul összemosódik a hallott és az olvasott, a látott és a képzelt, a valós és a kitalált események sokasága, miközben Mnouchkine, a nemzetközi trendekkel szembemenve, megállja: egyetlen vetített mozgókép-részlet sem kerül a színpadra. Ez nem mozi, itt színházban vagyunk.
Hónapok óta tartó zajos és elemzett siker ez, örömünnep, mint minden Théâtre du Soleil-es együttlét. Az épület új festése, a plakátok a falon, az ételek, az illatok most mind a Pathé-testvérek filmstúdiójának dizájnját idézik, hiszen Cixous és a társulat Jules Verne La Magellanie regényéhez, annak inkább csak vázához, ötletéhez olyannyira szabadon nyúlt, hogy a nem-fikciós anyagok sokasága 1914-re helyezte a hangsúlyt. Rendkívül fontos döntés, hogy a nagy elbeszélő romantikus víziójához értelmezői jelenként a(z első) háborúba készülő Európát állítják, így a filmforgatás kísérleti terepe analógiát kínál a demokratikus gondolatok politikai kísérleteinek megformálására. A két dramaturgiai nyelvet, a némafilm és egy párizsi cabaret közegét maguk a szerepek keverik össze. A Fol Espoir minden alkalmazottja beválogatja-beszervezi magát a filmbe, így lesz a felszolgálólány Mária hercegnő, a bártulajdonos hajóskapitány, csak a rendező és az operatőr, csak a technika marad mesterség, el nem játszható szerep.
A forgatási jelenetek, tehát maga a politikai, elkötelezett film a Tűzföld gyarmatosítását meséli el, de hát az angol, chilei, patagón térfoglalás történetein azonnal az első háború európai terjeszkedésére ismerünk. A némafilmes jelenetek megmutatják a kolonizáció erőszakos fázisait, az európai politikai elit mesterkedéseit, gyávaságát, miközben a forgatási szünetekben érkező hírek összekapcsolják és igazolják a készülő film bátorságát.
Mnouchkine társulata négy órán át fenntartja egy filmforgatás őrült tempóját, mindenki szalad, repül, ugrik. A Cartoucherie óriási terét megint kettéválasztották, mint utoljára a Tambours előadáshoz. Színpad és emelt nézőtér a játék vizuális kerete, miként egy itáliai színházban, de a filmkészítés témája lehetővé teszi a játéktér folyamatos átalakítását. S ez az a teátrális megoldás, melyet Mnouchkine az utolsó évtizedekben rendezői-alkotói személyes technikájává tett: bravúrosan oldja ismét meg, miként lehet egyszerre mutatni realista, jelen esetben némafilmesen elgondolt realista játékkal a színház médiákon és diszciplínákon átívelő művészetét. A Les Éphémères-ben és a Caravansérails-ban a valóságtól eltávolító, ezért a színészi jelenlétet nem átélő, hanem felmutató játékot darabokban formázták meg a játékosok. Térdarabokban. Minden jelenet hipernaturalistán jelmezelt, alakított valóságszelet volt, de csak szelete a valóságnak, hiszen kis, gördíthető dobogókon ki-betologatták a színház akkor üres fekete terében őket.
 Fotók: Michèle Laurent (A képek forrása: Théatre du Soleil) |
Ezt a technikát, az illúzió és az észlelt valóság összekeverésének igen sikeres megoldását Mnouchkine most a némafilmes formanyelv alkalmazásával éri el. A Les naufragés-ban minden hipernaturalistán valódi. A század eleji bádogkancsó, a keményített abrosz, a mideres fűző tökéletes másolat (ha nem talált tárgy), csak éppen a mi élményünkben egy filmforgatás kellékei közé sorolódnak. Az előadás fikcióvá teszi az igazi tárgyakat, így fikcióvá a történelmi dokumentumokat is, s az igazi mondatok, az igazi emberek a hősök mondataival, helyzeteivel keverednek. Verne-nel Victor Hugo, Jaurèsszel Rudolf főherceg.
Tudjuk, hogy az elkötelezett színházra jellemző pátosz erősebben és gyorsabban hat ránk, hiszen a némafilmes színészi játék (és smink és kinezika stb.) erejét az olvasás szabadabb karaktere csak fokozza. Nem mindegy, miként olvassuk például a szabad világot Tűzföldön megalapító új demokrácia alapjaként megfogalmazott „választójogot mindenkinek, a nőknek is!” mondatot, mert miközben a színészi játék a némafilmes túlzóbeszédet imitálja, nekünk, a színházi olvasónak kell magunkban kontextualizálnunk ezt a kivetített mondatot. És belül kimondani. Így tesz aktív résztvevővé minket Mnouchkine.
Az iram szédületes, négy órán keresztül látjuk, miképpen jön létre a mozgókép. Látjuk, hogy a díszletek, a díszletezők, a színészek, a kamera és még az élő zene is milyen formájú és milyen formát mutat majd a celluloidon. Készül egy film, de mi látjuk az egészet, többet, sokkal többet, mint a kamera. S közben óhatatlanul ránk telepedik a rendező és az operatőr alkotói felelősségének súlya, akik 1914 júniusában Rudolf öngyilkosságnak álcázott haláláról forgattak éppen. A filmrendező mondatai Mnouchkine-hoz tartozó mondatok a játékról („csak mondd és csináld”), az alkotásról („mindent lehet, ez itt a mozi”), s vállalt pátosszal beszél demokratikus eszméiről.
Igazi kihívásként Mnouchkine rendre szélviharban, hóesésben, extrém körülmények között forgat, akár éppen hajótörést vagy egy víz alatti Titanic-parafrázist. Az előadás túlpörgős ritmusa képek százát hozza elénk, a bábhalak, a lepedőhullámok vagy a selyempapírhó, a szélgép-ventillátor, a dróton rángatott ruhalobogás négy órán át állandóan, pihenés nélkül emlékeztet minket az egész és az észlelt, a teljesség és a tudott dolgok bonyolult viszonyára.
Mnouchkine politikai felelősséget vállal, nemcsak az utcán, ahova az elmúlt hónapokban a nyugdíj-törvények miatti tüntetésekre készítettek politikai performanszokat, hanem elsődlegesen a színházban. Az utolsó jelenet, fináléként, egyszerre zárja a filmet és az előadást. A hóviharban, a világ végén valahol a Hoste-szigetnél, a Beagle öbölnél árulásokkal, betegségekkel megtizedelt gyarmatosító hajótöröttek együtt indulnak beteljesíteni küldetésüket: építeni egy világítótornyot, mely jelt ad a többieknek, ne fussanak zátonyokra. Az előadás fináléja hosszan kitartott, csodás színházi pillanat, talán a harminc évvel korábbi Molière-film záróképe ennyire erős és felejthetetlen. Ez a kép azt mutatja meg, amit nem a kamera lát, hanem mi, akik még a kamerát is látjuk. Az egészet.