Rendhagyó koncertnek ígérkezett, ezt maga Kocsis Zoltán is hangsúlyozta, amikor Vidovszky László Schoeder halála című kompozíciójának előadásához mikrofonnal a kezében jelent meg a pódiumon a zongorát „kicsontozó” partnerei (Jeney Zoltán, Sáry László, Vidovszky László) társaságában. Valóban kellett a bevezető, Vidovszky műve ugyanis még ma is amolyan avant-garde- kísérletezésnek számít nálunk, amely sokak szerint inkább valamiféle klubba való, nem pedig az elegáns és reprezentatív társasági színhelyre, a hangversenyterembe. (Ne szidjuk az állítólag mélykonzervatív magyar közönséget: 2001-ben, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ugyanebben az előadásban szintén értetlenség, mi több részleges kifütyülés fogadta a darabot.) Kocsis – a maga tökéletesen laza módján – gond nélkül nevezte éppoly klasszikusnak Vidovszky művét, mint a második részben elhangzó Schubert B-dúr szonátát (D. 960); ráadásul a kettőjük közötti kapcsolatot is elég egyértelműnek mutatta be, ez pedig szerinte nem más, mint a halál gondolata. Ez talán vitatható, de legyen bárhogy is, Kocsis – a maga roppant tekintélyével – annyit mindenképpen elért, hogy a publikum koncentrált figyelemmel kísérte végig a mintegy harminc perces skálázást, és némileg tamáskodva, de azért szorgalmasan megtapsolta a rendkívüli teljesítményt.
 Kocsis Zoltán |
Magam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy rövid két hónapon belül másodszor hallhattam ezt a bízvást remeknek nevezhető darabot (lásd erről a beszámolót e honlap hasábjain), amelynek alapja egy igen egyszerű ötlet, de itt az ötlet részben már maga a mű – mint oly sok avant-garde műalkotás esetében. Az alapötlet leírását Vidovszkytól idézem: „A zongorista egyenletes (min. 500/perc) tempóban 61 különböző skálát játszik folyamatosan 1, 2, 3… …59, 60, 61, 60, 59… …3, 2, 1 sorrendben, majd újrakezdi a skálázást. Eközben egy előre megadott időtáblázat szerint az asszisztensek a zongora hangjait kipreparálják. A preparációhoz háromféle anyagot használnak oly módon, hogy az első hosszú és zengő, a második rövid és száraz hangot adjon, a harmadik preparáció pedig némítsa el a hangot. A mű végét a zongora teljes elnémulása jelenti.” Maga Schroeder egy amerikai képregény állandó alakja, aki folyamatosan gyakorol, skálázik. De mind emberként, mind művészként kudarcot vall. Minden emberi törekvés hiábavalósága és egyben hősiessége is beletartozik a mű jelentéstartományába. Rekviem ez a zenéért és a zenészekért, akik még törekednek valamire, noha már nincs mire törekedni, hiszen minél jobban dolgozik a zongorista, annál kevesebb hangot képes megszólaltatni: a zene önmaga halálára tör, a zene öngyilkossága a zene egyetlen életfeltétele. A művészet a teremtés során mintegy begyakorolja önmaga halálát.
Vidovszky műve, és ennyiben már nem is avant-garde gesztus csupán, persze túlnő a puszta ötleten, és szellemes performance-ből megrázó zenévé válik. A preparálás során ugyanis valód muzsika (is) keletkezik, nem pedig csupán zörejek halmaza. A torzítások révén megszólaló számtalan felhang egyfajta másik szólamot alkot a monoton skálamenetek mellé, vagyis kialakul valami nagyon furcsa polifónia. És ha már itt tartunk, akkor örömmel vettem volna, ha Kocsis a Vidovszky-darab előtt eljátszik pár prelúdiumot és fúgát a Wohltemperiertes Klavierból. És még érdekesebb lett volna (teszem azt, a halál gondolata jegyében), ha megszólaltatja a Die Kunst der Fuge legvitatottabb, Contrapunctus XIV feliratú darabját (amelynek írása közben állítólag Bach meghalt, ez később persze legendaként lepleződött le). De ne legyünk telhetetlenek, Kocsis így is emberfeletti teljesítményt nyújtott, hiszen nem kell szakembernek lenni, hogy valaki tudja, milyen hatalmas, a szó klasszikus-romantikus értelmében vett, liszti-schumanni virtuozitás szükségeltetik a Schroeder halála eljátszásához. Ha nem tévedek, ezúttal (lapozó nélkül!) még tökéletesebb, még koncentráltabb, még elszántabb előadást hallottunk, mint október 15-én az Új Zenei Stúdió jubileumi hangversenyén.
 Schroeder a zongoránál |
A második részben jött a klasszikus nagy mű, a B-dúr szonáta (D. 960) Schuberttől. Kocsis meglepetést okozott, mivel a saját régebbi interpretációihoz képest valamivel élénkebben kezdte a sokat vitatott tempójelzésű (Molto moderato), hatalmas terjedelmű első tételt. Fenséges rezignációval bontokozott ki a komótos bánattal lépegető főtéma, a mély regiszterben felbukkanó, teljesen váratlan trilla megfelelően vészjóslóan szólt, a kidolgozási rész hihetetlen hangnemi kalandjai kristályos logikával beszélték el önmagukat. Minden jel arra utalt, hogy emlékezetes előadást hallunk. Ám aztán valami furcsa dolog történt. Csak arra gondolhatok, hogy a teremre dúlt arccal kinéző Kocsist alaposan felpaprikázta a közönség tetemes mennyiségű köhögése a tételszünetben, így aztán meghökkentően gyors tempóban vágott bele a második tétel éteri dallamába, és mintegy lezavarta az egyébként átszellemültre írt tételt, nem kímélve az A-dúr középrész korálos hangvételét sem. Ezek után már nem okozott meglepetést, hogy a Scherzo tételben olyan gyors tempót vett, amelyet még ő sem uralhatott tökéletesen, s a néminemű nyegleséghez ezúttal manuális gondok is járultak. Ugyanez történt a negyedik, rondó tételben is. Sok zenetudós véli úgy, hogy a kétszer négyes csoportba rendezett (D. 899 illetve D. 935) Schubert-impromtu-k voltaképpen egy tervezett és csak részben megírt szonáta darabjai. Kocsis most úgy játszotta a Schubert által kétségtelenül önálló műegésznek tervezett B-dúr szonátát, mintha az egyes, külön időben keletkezett impromtu-k utólag lazán összehangolt konglomerátuma lenne. És bár sok csodálatosan szép részletet élvezhettünk, hiányoltam a darab hatalmas dimenzióit, a mélységes melankóliából „az élet él és élni akar” meggyőződéséhez vezető út lefestését. A tetszetős zsánerképek nem pótolhatták az élet és a halál küzdelmének monumentális drámáját.
És mi tagadás, kicsit üresnek, túlzottan dekoratívnak éreztem a ráadásként eljátszott Chopin-polonézt (cisz-moll, op. 26 No. 1) is. Így aztán azzal a meghökkentő élménnyel indulhattam haza és harcolhattam a 2-es villamosnál összegyűlt tömeggel (tényleg, nem lehetne e téren tenni valamit?), hogy ezen a furcsa estén a látszólag avant-garde mű hatott katartikusabban, egyetemesebben.