Bármilyen vélemény kifejtése előtt fontos azonban feltenni a (cseppet sem cinikus) kérdést: mire jó egy ilyen film? A Narnia krónikáinak harmadik része nyilvánvalóan azért készült el, mert így szólt a szerződés, és az előző két rész nem volt akkora bukás, hogy ne valósuljon meg, amint például a Nicole Kidmant is bevető, és szintén három részesre tervezett Az Aranyiránytű esetében történt. Nem így a Narniával, ami sztárok nélkül is piacképes maradt, ráadásul jóformán egyedül, a csak az első részben felléptetett Tilda Swinton fagypont alatti kisugárzásából táplálkozott egészen a harmadik rész utolsó képkockájáig. Az üzleti szempontoktól eltekintve a Narnia 3. azért készült el, hogy várható közönségét valósághűen és lenyűgözve szórakoztassa, elsősorban látvánnyal, másodsorban olyan réges-rég legyártott storyline-modulokkal, amik már bizonyítottak. Jobb ötlet híján szombat esti programnak, lehetőleg gyerekkel felszerelkezve, amúgy kiváló. Csalódás az apróságokat biztosan nem fogja érni, az ijesztőbb részekhez ők már eléggé harcedzettek, a 3D pedig legföljebb enyhe fitymálást vált ki belőlük, amennyiben még élénken emlékeznek az Avatarra.
Az alkotók a film nyereségét ezúttal még annyira sem bízták a véletlenre, mint általában szokták: telezsúfolták a majdnem százhúsz percet ismerős „betétdalokkal”. Először akkor kaptam fel a fejem, mikor váratlanul felcsendült a Karib-tenger kalózainak zenei témája, éppen abban a pillanatban, mikor egy (teljesen ártalmatlan) kalózokkal teli hajón kardozás vette kezdetét.
Lewis eredeti szövegét megkopasztva minden úgy megy, mint a karikacsapás. A Pevensie-testvérek az első világháború startjánál álló Angliában bánkódnak, milyen szép világ is volt Narnia, közben kellemetlen unokatestvérük, Eustace Clarence Scrubb duzzog és veszekszik velük. Majd egy tengeri jelenetet ábrázoló festményből hullámok csapnak elő, s a kisszoba hamarosan megtelik vízzel, a srácok pedig máris a tengerbe merülnek alá, majd lám: máris Narniában vannak. Orruk előtt egy díszes hajó, ami majdnem fellöki őket, de végül időben kimenti mindhármukat, és szerencsére a hajó kapitánya a második részben még hercegként megismert Caspian király. És innentől csak idézeteket látunk.
Mikor Lucy egy tükör előtt áll, és varázslat segítségével szép akar lenni, majd a tükörben megjelenik Aslan, a beszélő oroszlán, és figyelmezteti, hogy fogadja el magát olyannak, amilyen, még a képi beállítás is megegyezik a Harry Potter régebbi, hasonló jelenetével. A film második részében fontos szerepet játszó lordok mintha Peter Jackson Tolkien-feldolgozásából léptek volna elő. A film egyik leghatásosabban (értsd: könnycsatornákra rágyúróan) elkészített betétje, mikor a rosszmájú kis Eustace sárkánnyá változik, pont olyan sárkánnyá, amit már a Harry Potterben és a szép emlékű Sárkányszívben is láthattunk. De azt a feladványt már az olvasókra bízzuk, merre is van elrejtve a Titánok harca, és hol veszett el benne a Lost. Persze mondhatjuk, hogy Lewis a fentebbi alkotók előtt jóval korábban kitalált már mindent, de az mégiscsak cinizmus, hogy az alkotók felismerve a hasonlóságokat, nyilvánvalóan nem azért nyúltak hozzá egyértelműen a korábbi filmes megoldásokhoz, mert az olyan vicces.
 A kép forrása: PORT.hu |
A film egyetlen komolyan vehető momentuma a kis Eustace-t játszó Will Poulter átváltozása. A film összes többi szereplőjével ellentétben (akik épp olyan megbízhatóan, kiszámíthatóan és sótlanul játszanak, mintha számítógéppel készült alakok volnának) ő már a kezdetektől legalább valamilyen. Sárkánnyá átváltozva (akkor a legjobb) megbánja korábbi bűneit, és jó fej kiscserkész-típussá vedlik, aztán pedig az utolsó nagy sírós jelenetben tényleg elsírja magát, míg a többiek mintha csak próbálgatnák ezt. Függetlenül attól, hogy mindennek ellenére Poulter szemmel láthatóan képességes színész, nem a játékától komolyan vehető a karaktere, hanem attól, ami és ahogyan történik vele. Érdemes megfigyelni, miként szeret bánni az Egyesült Államok a keep smiling és a hurráoptimizmus klisérendszerébe simulni nem tudóval: kiközösítés és közröhej tárgya lesz, majd jön a büntetés, amiért kívül rekedt a mosoly rendszerén, és végül a nyilvános megbánás következik. Mindez egy tizenkét éves fiú életkori sajátosságaiba oltva. Hogy mást ne mondjak, nem szépen csomagolt üzenet. (Lewis mindenesetre kényesen ügyelt rá, hogy az unokatesó karakterét ne tüntesse fel rossz színben, és főleg ne hordozzon negatív üzenetet a kívülállókkal szemben.) De ez sem tudatos, hanem mélyről jövő, mint bármelyik instant megoldás.
A sok-sok macskaköröm és turbóra állított effektezés mögött a színészi és egyéb tartalmi munkálatok elsikkadnak. Egyszerűen nem jut rá elég idő és energia, hogy még azokra is odafigyeljenek: néhány szereplő minden kétséget kizáróan éppen nem tudja, mi történik abban a jelenetben, melyben ő is játszik, arról pedig fogalmuk sincs, mi történik az előző és az utánuk következőkben, egy váratlan pillanatban azonban tudatos alakításra kapcsolnak. Mindenesetre elgondolkoztató, mire volna képes ez a sok pénz és háttértechnika, ha egyszer végre aggyal, szívvel, meg valódi alkotói kreativitással párosulna. Születhetne valami. Itt azonban nem volt meg a bátorság. Persze nagy a nyomás: karácsony van, ráadásul a harmadik rész után dől el, lesz-e még negyedik és ötödik is. Ezért aztán a film éppen olyan lett, mint egy kóla-popcorn menü.