Rados Ferenc |
Rados Ferenc nagyságát mi sem jelzi jobban, hogy e hosszú kihagyás ellenére is sokan emlékeznek rá – nemcsak mint tanárra, de mint zongoristára is. Amiként az a Várjon Dénes által szervezett, a kamarazenét népszerűsíteni hivatott koncertsorozaton – vagy mint nemrég a kaposvári kamarazenei fesztiválon – kiderült, Rados elmaradása a pódiumról a magyar koncertélet számottevő vesztesége. Az MTA Dísztermében adott koncerten csak egy volt a fellépők közül, végignézve az odaseregletteken, mégis bizton állítható, ő volt a húzónév: számos tanítványa és tisztelője jött el ezen az estén.
A nyitó Richard Strauss-darabot, az F-dúr románcot a legjobbak között számon tartott brit csellista, Steven Isserlis és a koncertprogram gazdája adta elő. Mind a Strauss-románc, mind az utána felcsendülő Dohnányi-szonáta zsenge, és mindkettő tökéletes illusztrációja a kései romantikus stílnek, melynek jegyében telt (és telik majd) a koncertsorozat.
A sorozat címét hallván még egy évtizeddel ezelőtt is jócskán gyanakodhatott volna a rutinos koncertlátogató, hogy nem fog mást kapni, mint amit egyébként is szokott. De ma már, a koncertrepertoár látványos átrendeződése közepette kétségtelenül többet és mást jelent egy ilyen cím. Ráadásul nemcsak a repertoár, de az előadói gyakorlat is megváltozott, az évfordulós szerzők – Mahler, Chopin, Schumann, Erkel – művei új fényben ragyognak.
Így a Strauss-mű előadása sem nélkülözött meglepő fordulatokat. Steven Isserlis beszédesen és mélyről fakadó természetességgel szólaltatta meg hangszerét, ám előadását nem fűtötték át érzelmek, és nem volt elég lendületes, dinamikailag eléggé változatos sem. A produkció a művet az érdektelenebb Strauss-szerzemények közé szorította be. Hasonló lehetett az érzésünk a Dohnányi-darabot hallván. Joggal lehetett hiányolni e mű esetén is a tagolást, a dinamikai árnyalást, a hangsúlyokat (utóbb a záró, Chopin-szonáta három egymást követő azonos hangját teljes azonosan, azonos hangerővel szólaltatta meg Isserlis, nem érzékeltetve a mű tágulását, s a darab élvezhetőségének ez nem használt). És mindehhez a kissé szimpla játékhoz nem társult (mint Perényinél szokott) az az élmény, hogy a játszó képes a zene teljes átélésére. Perényi azonosul egy zenei gondolattal, Isserlis csak előadja.
1895-ben, Koessler János közbenjárásának köszönhetően Dohnányi zongoraötösét megismerte Brahms és felette lelkesedett az ifjú ember művéért. Hogy is ne tette volna, hiszen a saját zenei világa köszönt abban vissza. A mintegy négy évvel később született b-moll gordonka-zongora szonáta még egyértelműen a Brahms-vonzás jegyében született. Várjon Dénes gondoskodott róla, hogy előadását ne a tisztes unalom, hanem a Brahmsért rajongó ifjú szerző lendülete jellemezze.
Németh Judit |
Az elkövetkező műsorrész felvillanyozónak bizonyult a szolid koncertindítást követően. Az ünnepeltek közül Mahler és Chopin kapott egy kis időt. Mahler dalait Németh Judit adta el, kísért Rados Ferenc. A dalok Mahler életművének változatosságát reprezentálták. Az 1902-es Liebst du um Schönheit szerelmi vallomás Alma Mahlerhez (az ő dalait is hallhatjuk majd a sorozatban): Németh Judit az „Állj fel!” fölszólítást követően másodpercnyi szünetet tartott, mintha kivárta volna, hogy a megszólított felemelkedjék. Az újabb felszólításnál alig érzékelhetően hosszabb szünetet tartott. Előadásában e dal teljes dráma volt. Nem csupán egy magával és érzelmeivel is küzdő szerelmes kifakadása, hanem egy teljes élet lefutása: érzékelhetővé tette, hogyan is érkeztek el az egymást szeretők e sűrített pillanatig. Egyértelműnek tűnt, hogy az előadást a dalt kérlelhetetlenül átvilágító Rados Ferenc rendezte, ő koordinálta, hívta elő Németh Judit vallomását.
A három évvel korábban íródott Hans und Gretel című dalban az énekesnő kiengedte a hangját: ez nem volt olyan csöndesen bensőséges, mint az előtte felcsendülő Erinnerung és a Frühlingsmorgen, vagy az utána felcsendülő, meghitten egyszerű Das irdische Leben – e dalban Németh Judit kifakadt. Az „Oly szép vagy” kijelentése mintha kiszakadt volna belőle, s mintha a dal anyaga is meghasadt volna. Az Ich bin der Welt abhanden gekommen kezdetű Rückert-dalban az utolsó szótagokra tette a legnagyobb hangsúlyt. Rados is azt érzékeltette, hogy e dal a várakozásról, a kivárásról szól: az éneklő elért mondandója végére. És kivár…
A koncert utolsó harmadát Chopin kapta. Az a-moll mazurkát éppen akkortájt, mikor Várjon Dénes is belefogott, játszotta Bogányi Gergely a Művészetek Palotájában rendezett egyszemélyes Chopin-maratonon. Várjon játéka intimebb, kevesebb nála a meglepetés a ritmikában, az agogikákban. Ha tetszik, kevesebb nála a hívság. E rövid darab után következett az est – Rados megjelentését követő – legfontosabb epizódja: Várjon Dénes Chopin egyik legmélyebb és legköltőibb művét, az Asz-dúr polonéz-fantáziát játszotta el nekünk. Várjonnál a bal kéz nagy ugrásokkal teli kíséretében érződött nyoma a Rados közvetítette kérlelhetetlenségnek. Átszellemült, magasztos és kecses zene volt Várjon előadásban ez a többféle anyagból szerkesztett kompozíció: nagyszabású romantika, drámai szerkezetű költemény. Már a bevezetésben megragadóak voltak a különcről árulkodó harmóniai fordulatok, az olasz dalokat idéző gisz-moll rész ugyanakkor nagyon könnyed lett, csöndes szépségű.
Akárcsak az antréban, így a befejezésül adott Chopin-darabban, a g-moll cselló-zongora szonátában is Isserlis Várjonénál szürkébb játéka szolgáltathatott okot némi dohogásra, de mindent összevetve, nem csupán Rados Ferenc fellépése miatt maradt emlékezetes e remek sorozat második koncertje.