Korall, 2010/39. szám
2010.12.09.

A folyóirat új száma túlnyomórészt tematikus összeállítás: a „Kontroll alatt – könnyűzene a szocializmusban” blokk azt veszi szemügyre, hogy miféle feszültségeket szült a könnyűzenén keresztül kibontakozó ifjúsági kultúra a szocialista államhatalom soraiban. KERESZTESI JÓZSEF ÍRÁSA.

Az ifjúsági kultúra második világháború utáni, mindent átható expanziójával szemben a jó öreg – illetve akkor még: fiatal – vasfüggöny sem tudott tökéletes szigetelésként szolgálni. S az is nyilvánvaló, hogy mindazok a konfliktusok, amelyek ennek a kultúrának a térnyerésével jártak, a keleti blokk totális állami ellenőrzésre berendezkedett társadalmaiban részben még élesebbek voltak, részben más hangsúlyokkal jelentkeztek, mint nyugaton. A Korall Koltai Gábor szerkesztésében megjelent összeállítása ennek a különböző fejezeteit veszi szemügyre, ráadásul nem pusztán a magyar fejleményekre összpontosítva.

Uta G. Poiger Presley, igen – Ulbricht, nem? című tanulmánya az ötvenes évek közepi rock’n roll-őrület politikai visszhangját mutatja be egyrészt az NSZK-ban, másrészt persze az NDK-ban. Míg Nyugat-Németországban a rock’n roll életstílussal kapcsolatos faji kérdéseket csönd övezi, a nemi szerepek kérdésében pedig igyekeznek domesztikálni az új divatot, addig Keleten – kitalálható – a jelenséget en bloc ideológiai támadásként kezelik, és rendészeti eszközökkel veszik elejét, illetve (ez a történet mulatságosabbik oldala) a kultúrpolitika megpróbál alternatívákat nyújtani a rock’n rollal szemben. Ilyen a szocialista országok népzenéinek a preferálása (ezek szerint tehát a Politbüro már az ötvenes évek végén feltalálja a világzenét!), illetve a Lipsi nevű páros tánc (der DDR-tanz) megalkotása (amivel azért – finoman szólva – nem sikerült igazán kiváltani a Presley-őrületet). 

Az összeállítás másik külföldi szerzője, Trever Hagen a csehszlovák underground történetéről nyújt kitekintést. Magyar szemmel elsősorban talán az lehet tanulságos, hogy a csehszlovák underground története jóval folyamatosabb, mint nálunk, valamint maga a mozgalom jóval kiterjedtebb. Csehszlovákiában szó sincs az aczéli csiki-csukiról, ennek folytán éles határ húzódik az első és a második nyilvánosság között. 

K. Horváth Zsolt izgalmas tanulmánya kettős osztatú: az első fele a művelődési házzal mint a magyar underground sajátos terével foglalkozik, bemutatva ennek az intézménytípusnak a hatvanas évektől bekövetkező lassú (és máig tartó) válságát. Innen kapcsol át Molnár Gergely előadásaihoz, amelyekből végül kinőtt a rövid, de annál nagyobb hatású pályát befutó Spions zenekar; a tanulmány második fele ezt az életművet elemzi.

Alapos forrásfeltárás, számos interjú áll a további három szöveg mögött. Havadi Gergő a magyar jazz sajátos és csonka pályafutását mutatja be az ötvenes és a hatvanas években: míg a jazz előbb (főleg a Rákosi-rendszer alatt) többé-kevésbé tiltott műfajnak számít, később a beatrajongó fiatalok között már nem tud széles körben népszerűvé válni. Varga Luca a Képzelt riport korabeli recepcióját tárja föl, helyenként roppant érdekes források alapján, mint amilyen például a szövegkönyv rendezői példánya. Ebben olvasható, hogy „Mick Jagger épp a »Nem akarok állni, ha fordul a Föld«-et énekelte”, a dalszöveg címét pedig áthúzták, és javították „Nincs kielégülés”-re – már csak én teszem hozzá, hogy ezek az apró momentumok utalnak arra, hogy ez az egész voltaképpen mennyire szomorú és pitiáner történet. Nem kevésbé nyomorúságos dolog a magyar rockzenét behálózó ügynökügyek esete, amelyek egyikének Tóth Eszter Zsófia eredt a nyomába, interjút készítve a Dalos-féle jelentések áldozataival, és az ő interpretációikat értelmezve (a szerző a tanulmányban nem nevesített Dalost – Vikidál Gyulát – is megkereste, ám az énekes nem kívánt interjút adni). 

Mindent összevetve tanulságos olvasmány a Korall tematikus blokkja. Talán annyit lehetne felhozni kifogásként, hogy a külföldi tanulmányok túlságosan is madártávlatból tekintenek a tárgyukra, illetve hogy a remek forrásfeltárásokat közlő munkák helyenként vállalkozhattak volna az anyag erősebb értelmezésére is. Ez az összeállítás teszi ki a nagyjából a lapszám kétharmadát; a fennmaradó helyen Szijártó M. István remek tanulmánya illetve a recenzió-rovat osztozik. Szijártó kitűnő példák alapján veszi szemügyre a történetírás és az irodalmi fikció egyre elmosódottabbnak tűnő határvonalát. A munkáját záró következtetés szerint a történész nagy előnye az irodalmárral szemben az, hogy tárgyát „valódinak” kénytelen tekinteni, és éppen a tárgyalt események „valódisága” kényszerítheti arra, hogy fölülbírálja esetleges prekoncepcióit: „a történész önreflexivitása nem amolyan felesleges filozofálgatás, hanem egyenesen a jó történetírás záloga”. Ez a tanulság minden bizonnyal alkalmazható a szocializmus kultúrtörténetének a tárgyában is.

Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium

Címkék: Vikidál Gyula, Korall