Ha valaki kíváncsi, mi történik mostanában az animációs filmek világában, és kifejezetten a mainstremmel szemben szeretné levadászni az újdonságokat, azt legkönnyebben az Anilogue-on teheti meg. A Liszka Tamás irányításával működő, nyolc éve indult nemzetközi animációs fesztivál még mindig őrzi a kis fesztiválok báját és intimitását, miközben már kétlakivá vált (második fele Bécsben zajlik), és szakmailag is egyre erősebb. Nincs még egy hasonló fesztivál itthon: a kétévente megrendezett KAFF jóval konzervatívabb ízlés mentén szemezget, a hazai mozikban futó animációs filmek között pedig ritkán találni igazi csemegéket. Ezért is olyan örömteli esemény, hogy a tavalyi Anilogue kedvencét, az Oscar-díjas Adam Elliot Mary és Max című, zseniális gyurmafilmjét a fesztivált szervező SzimplaFilmesek elhozták a magyar mozikba – éppen a 2010-es Anilogue-gal egy időben.
 Metropia |
Az idei programot az antiutópiák uralták. Tarik Saleh svéd rendező Metropiájában a tökéletes kontroll rémképe tűnik fel, a szerb Aleksa Gajic a Technotise: Edit és én című filmjében egy beültetett mikrochippel felszerelt lány a főhősnő, a szürrealista Jan Švankmajer a Túlélni az életet (elméletben és gyakorlatban is) című filmjében pszichoanalitikus tripbe merülhetünk, és visszatértek Phil Mulloy vörös-feketében kattogó pszichopatái, Christie-ék is, a Viszlát, Mr. Christie! című filmmel. S bár önző módon derűsebb élményre vágytam, így az egészestés filmek közül a Nyári háborúkat, az Elemit, Az illuzionistát és a Kells titkát választottam, azért a világvége-hangulat engem is elért a rövidfilmek alatt.
Vanja Andrijevic horvát producer és Anilogue zsűritag válogatás-blokkjából már ismerős volt az Ő, aki mér című opus, Veljko Popovictól. Íme, a fogyasztói társadalom végjátéka hat percben: egy McDonald’s jelmezbe bújt bohóc marsallbotjával vezényelve apportíroz a sivatagban egy csapatot, melynek minden tagja smiley-maszkot visel, negédes zenét hallgat, és púpozott bevásárló kosarat tol előre, a semmibe. Simon Bogojevic Narath Leviathan című, 2006-os munkájában a pusztasággá változott világ túlélői, meztelen, megzavarodott emberek állnak össze ijesztő, legyőzhetetlen gólemmé. A rendező még egy opusszal szerepelt: a Moranában megduplázza az apokalipszist. Egy nomád körülmények között és egy hi-tech környezetben élő férfi álmodja egymás életét, miközben pusztító világégést asszisztálnak végig egy szikla illetve egy felhőkarcoló tetején. Pekka Sassi A külvárosban című filmje még ennél is nyomasztóbb, hiszen végig csupán egy vibráló tévét látunk, miközben egy halálesettel végződő családi veszekedés dübörög a háttérben. Hogy éppen a volt férj érkezik revanst venni a feleségén, vagy a tévében látott szörnyűségek ömlenek ki a szobába, számomra eldönthetetlen, de hogy minimalista filmen még nem izgultam ennyire, az biztos. És ha már a horrornál tartunk, jöjjön egy kis gyurma-vérfürdő a végére, Mitsue Eguchi Anime Haiku címre hallgató válogatásának legbizarrabb műve, a Láncfűrészes szobalány, Takena Nagaótól, melyben a kis kötényben parádézó, munkáltatójával viszonyt kezdő, huncut főhősnő egy teljes zombi-hadsereget szeletel fel akkurátusan.
 Technotise: Edit és én |
A borongós hangulat végigkísérte a fesztivált, így semmi meglepő nem volt abban, hogy a fődíjat a holland Floris Kaayk vitte el, A lények eredetével. Ismét poszt-apokaliptikus hangulatban ejtőzünk, a radikális újdonság viszont az, hogy a túlélők jelen esetben nem emberi lények, hanem testrészek. A díjnyertes történet tehát arról szól, hogy pókszerű, emberi ujjakból összeállt lények a pusztaságban megpróbálnak egy tornyot építeni, és őrszemként egy emberi szemet feltornázni a tetejére, de mindhiába, a kusza Bábel leomlik.
A többi díjnyertes között leginkább a meghökkentő állatmesék taroltak. Ezek között a diákzsűri által kiemelt A tyúkól volt az egyik kedvencem az angliai Elena Pomarestől. Példabeszéd a szocializációról, avagy hogyan bújtatja el egy éhes róka valódi természetét az emberek között a túlélés érdekében? Úgy, hogy pincérnek áll, műbajusz alá rejti éles fogait, köténybe dugja lompos farkincáját. Ragyogó stílusérzékkel, fanyar humorral felskiccelt mese, keserű tanulsággal. A közönségdíjas munkák első helyezettjét, Az ember, aki aludt címűt, a francia Ines Sedan készítette. A film romantikus mese egy nőről, aki mellett a férje végigalussza az életét, olyannyira, hogy szinte agyonnyomja közönyével a nőt, de szerencsére egy délies temperamentumú vándorkomédiás lecsap a magában árválkodó hősnőre, és megmenti a fullasztó unalomtól. A film olyan, mint egy örvénylő forgatag: tele zajos, piaci tömegjelenetekkel, kavargó táncképekkel, szédítő szerenáddal. A második helyezett film, a cseh Alexandra Hetmerová Úszómedencéje, két antropomorf(nak tűnő) lény egymásra találását meséli el egy éjszakai csobbanás során. A gyerekrajzok élénkségével, egyszerűségével és harsányságával hódító munka embersége és könnyed humora miatt lopja be magát a nézők szívébe. A harmadik közönségdíjas munkának, a Franciaországból érkező Balszerencsének, Osman Cerfon filmjének, a kíméletlen fekete humor a fő erénye. Véres, cinikus, szenvtelen komédia egy halált hozó halról és az emberi természet kegyetlenségéről.
 Az illuzionista |
A zsűritagok – Szilágyi Kornél (azaz Igor Buharov), Theodore Ushev, Vanja Andrijevic – kedvenceit is díjazták a fesztiválon, így az észt Chintis Lundgren A nagy szürke gébicsét, amely a természetfilmeket parodizálva különböző madárfajokat mutat be, akik vonatoznak, zongoráznak, szekálják egymást vagy éppen – szociális életüket fellendítendő – csoportosan hánynak némi töményitaltól. A német Andreas Hykade Szerelem és lopás című – amúgy nem különösebben izgalmas – filmjét azért emelte ki a zsűri, mert dekonstruálja az animációtörténet legfőbb ikonjait a Walt Disney-figuráktól a Hello Kittyig, Michel Klöfkorn A folyékony papír című filmjét pedig „vizuálisan tökéletes, remek kísérletként” aposztrofálták, amivel nehéz vitatkozni, mindenesetre egyszerű nézőként kissé öncélú kísérletnek tűnt.
Végül következzenek az egész estés filmek. A Belleville-i randevú után sokan várták Az illuzionistát, Sylvain Chomet filmjét, amelyet a rendező Jacques Tati ötven évig fiókban heverő forgatókönyvéből készített. Mélabús, nosztalgikus tiszteletkör ez a film minden vándorkomédiásnak, bűvésznek és bohócnak, akik felett éppúgy eljárt az idő, mint a fehér nyuszijával utazgató főhős felett. A rendkívül elegáns, udvarias és szemérmes bűvész elveszetten bolyong beatzenekarok által megszállt zenés színházak és hangos csehók között, még kirakatbűvészként és kocsimosóként is megpróbálkozik, de hiába. A zajos, füstös kocsmák, az aranybarnás színekkel megrajzolt poros, kongó színházak, a szűk, dohos, olcsó panziók szinte életre kelnek a képeken. Csak egy Hamupipőke-szerű képződmény követi a bűvészt hűségesen, akit lányaként szeret – a figurát Tati idősebb lányának írta. Az eredeti karakterek (a csontos hátú dizőz vagy az aranytorkú Brünnhilda) sem oldják fel a film szomorkás hangulatát, hogyan is oldhatnák: ez egy olyan film, ahol az alkoholista bohóc fel akarja kötni magát, a hasbeszélő bábuja pedig leárazva köszön vissza a helyi boltban. Mégis, mindenki, aki szereti a különc csodabogarakat, híve lesz a karótnyelt, aranyszívű úrnak és a többi vándorkomédiásnak.
 Kells titka |
Tomm Moore Kells titka című filmjében mintha a horror vacui lett volna a legfőbb szerkesztőelv: milliméternyi felület nem maradt üresen, a kavargó, indázó, tekergő, organikus motívumok minden felületet ellepnek, összekeveredve a kódex ornamentikus formavilágával. Az ír, francia, belga stúdiók együttműködéséből született filmben a Kecskemétfilm magyar animátorai is közreműködtek, a rendező a Magyar népmesék hatására bízta a hazai stúdióra a munkát. A kells-i kódex keletkezéstörténetét mesés formában feldolgozó film hőse egy vakmerő szerzetesfiú és egy farkaslány, és persze egy fura szellemmacska, aki a felzendülő énekhangra levegővé válik. A filmet meghatározó különös hangulatú zene egy ír folkegyüttes, a Kíla és egy francia komponista, Bruno Coulais munkája.
Hideto Nakata filmje, az Elemi egy villanyoszlop plátói szerelmét meséli el egy fiatal szerelő iránt. Mindig is az volt a rögeszmém, hogy a japán animációs filmekben sikerült tökélyre fejleszteni a reménytelen szerelmek megmutatását. (A tipikus alaphelyzet szerint megszakad egy gyerekkori barátság, a kisfiú és a kislány szétköltöznek, és huszonévesen még mindig egyedül élnek, szimbiózisban a számítógépükkel, mert rájöttek, hogy gyerekkori barátjuk volt az igazi.) Nos, hogy a japánok a terület igazi szakértői, most egészen világossá lett számomra: mert nem az a bizarr, hogy egy mély érzésű villanyoszlop beleszeret egy fiatal férfiba, hanem az, hogy hosszas, romantikus telefonálgatások után a magányos férfi viszontszereti. Heves lelkületű villanyoszlopok, van remény, költözzetek Japánba.
 Elemi (A képek forrása: Anilogue Fesztivál) |
Úgy tűnik, Mamoru Hosoda Nyári háborúk című filmjében is könnyebb megmenteni a világot, mint becsajozni, ha valaki tizenéves matekzseni. A négyszázmillió felhasználó adatait tároló hálózatba, az OZ-ba (egy újgenerációs Facebook-SIM keverékbe) bejut egy ellenséges avatar, és elkezdi felborítani a rendszert. A világ végveszélyben, de szerencsére ott van hősünk, és szerelmének habókos családja teljes létszámban, kezdve a kilencven éves nagyitól a kung-fu bajnok, számítógépfüggő kiskamaszig és az eltévedt fekete bárányig, akiről kiderül, hogy a nagy pusztítást végző avatar eredeti tervezője is egyben. Az élénk neonszínekben tobzódó, kaotikus OZ-világban megindul a harc a felhasználók adatai után, a matekzsenivel megerősített család tradicionális japán kártyajátékra hívja ki az elszabadult avatart. A napi feladatok: eltemetni az időközben elhunyt nagymamát, megmenteni 400 millió felhasználó adatait, elhárítani egy közelgő űrkatasztrófát. A nők szerint ez a helyes sorrend, a család férfitagjai inkább fordítva csinálnák. De mivel ez egy korhatár nélküli film, a világ most az egyszer megmenekül, javítva a fesztivál túlélési statisztikáját.