Becsapós a cím: nehezen énekelhető szövegek halmaza a Dalok a magasföldszintről – se rímek, se refrén, versszakok is csak elvétve. De a dal attól is dal, hogy két-három sora megragad az ember fülében, és ez pont a kötet költői képeinek átlagterjedelme. Simon Márton képei olyanok, amilyen gyereket egy szicíliai férfi kíván magának: önállóak, takarékosak és erősek. 

Talán a nem-irodalmár nagyok, Tarantino vagy a Kispál tud így elhelyezni egy-egy mondatot: „Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és / most már minden nap marad benne – szívben szerelem – / egy kevés.” (Teendők) Erős a kísértés, hogy a kötet négy-öt legszebb sorát összeollózzam, de tizenöt-húsz lenne a vége. Röviden, tehetségtelenségből felmentve. Vadvirág-pózból is: „napjaink is engedelmesek, mint egy tévé” (Képreírás) – a versvilág másutt is ilyen tudatosan jelzi saját írott mivoltát. A kötet további erőssége a megszerkesztettsége: a nem túl változatos témák (szerelem, árvaság – ebben a körben úgy mozogni, hogy József Attila szinte szóba sem kerül, nem kis erény) variációi sehol sem válnak unalmassá – ez alighanem annak köszönhető, hogy az epikus, a vallomásos vagy a terapeutikus szövegek szerkezetét nagy ívben kerüli a kötet íve, de a feltehetően változó vonatkozású, ám jobbára női „te” ismétlődései sem a Don Juan-regiszterben szólalnak meg.

A mezoszint (a verseké) már problémásabb. Talán a Világos égre néz címűben érhető tetten a leginkább a Simon-vers olvasásának legfőbb nehézsége; az, hogy a végig jelenlévő irónia jobbára alig több, mint a végig jelenlévő megrendülés szobalánya: hitelesít, ellensúlyoz, távolmarad az utolsó öt sortól. Ettől a kétségbeesett hangoltság is néhol ravaszkodóvá válik, noha igaz, hogy „érdekesen kell / mondani, hogy fáj, különben ki törődne vele” (Magára gondol). De megesik, hogy kötelező gyakorlat a lefokozás és kifordítás, és akár sírásig ráz meg a vers, akár azt érezzük, hogy mást biztosan, az elsődleges hatás, ha sokszor aláhúzott, gyakran fedi el a további olvasatok távlatát – ez a Cortázar-féle cinkos-olvasóként erősen kifogásolható.

Ugyanakkor jó pár szöveg túlvan a (meg)hatás elérésén – és ez a történetszerűbb versekre hangsúlyosan igaz: Akit én halványkék, Sokáig fehér. Ez utóbbit nem idézem, mert az egészet kellene. Itt a szöveg tárgyilagosan jut el az együttérzésig, a stílus szinte észrevétlen, a retorika alig felfejthetően vezet a hétköznapi bosszúságtól a metafizikai sértettségig: a halál Simonnál sohasem a lorcai „halál, és csak halál”: pótlandó, kifejtendő, kezelendő, nyelvet (verset) teremtő erő. A hiány magyarázata (Meg sem történt; És ez egy; És ez kettő) mellett a helyettesítés (Dal helyett 1-2, Szabadtér) eljárásai beszélnek a nemlét ellen – vesztésre ítélten, de épp innen a harc rangja. Mindazonáltal veszélyes az a makacs vigasztalanság, ami jobbára a szövegek pozíciója. Camus írja Faustról, „már azzal eladta a lelkét, hogy nem tudta jókedvre hangolni” – olvasó és vers párbeszéde nehezen vihető végig ott, ahol megrendülni minimum, elfásulni szégyen.

A kötet egésze ennél azért barátságosabb arcot mutat. Nem lenni jó, derül ki az utolsó versből (És még egy délelőtt) – ígéretes zárlat, mert a Dalok a magasföldszintről a párkapcsolat, az árvaság számos örömét (sic!), mechanizmusát, ragadozómosolyát hagyja kiaknázatlanul – a boldogság normatív árnyékában szinte semmi matt felszín, semmi meleg. A fiatal költészet előszeretettel használ állatfigurákat, medvét, rókát, majmot; amennyire egy elsőkötetből ez megmondható (kevéssé): Simon Márton farkastermészet. Nem Hugh Jackman, de nem is prófétaságig magányos. Fázós, egyenes, szabad. Furcsa paradoxon, hogy egy megátalkodottan őszinte kötet végkicsengése az: ezek után talán közelebb engedi az olvasót – érdemes kivárni.

 

Vö. Aki Rijekában élő japán akar lenni / Rácz I. Péter beszélgetése Simon Mártonnal 
Krupp József: Ex libris 
Szentpály Miklós: Ex libris 
Kálmán C. György: Csomagmegőrző, terhességi teszt 
Csobánka Zsuzsa: Kettős teher, kettős szorítás – részlet 
Beszélgetés a magasföldszint gangján / Pál Dániel Levente beszélgetése a szerzővel