Woody Allen ebben a jelenetben a legközvetlenebbül fogalmazta meg a valóság és a fantázia összeolvadását, szerep és alkotó elválását. Allen a filmekben rejlő mágikus búvóhelyet ábrázolta ekkor, ahova egy szerencsétlen filmkritikus menekülhet szerelmi tanácsokat kérni Humphrey Bogarttól (Játszd újra, Sam!), vagy ahol egy botcsinálta nyomozó A sanghaji asszony tükröződő képei közé rejtőzhet (Rejtélyes manhattani haláleset). Ám állítása, miszerint „természetes, hogy az ember nem a fantáziát választja, mert az őrülethez vezet”, legalább annyira hangsúlyos, mint a külvilágtól való elzárkózás nagyszerűsége, valamint a megformáló és a megformált, a sztár és szerepének éles elválása. Talán az illúzió és a hozzá viszonyuló ember Allen életművének legfőbb kérdése. 1991-ben pedig, amikor először ült le a svéd író-rendező Stig Björkmannal beszélgetni, ahogy munka után Chaplin fogasra akasztotta cilinderjét, Tati zsebre vágta pipáját, ő maga is levetkőzte fekete keretes szemüvegét és tweedzakóját, kilépett az izgő-mozgó neurotikus szerepköréből, és szakmája profijaként szólalt meg, egyszer sem felejtve világossá tenni, hogy Woody Allen nem egyenlő Alvy Singerrel, Isaac Davis-szel vagy Sandy Bates-szel.
Björkman, aki filmről filmre haladva térképezi fel Allen életét, pontosan az ellenkező irányból közelít, mint a filmrendezőkkel készült interjúk történetének egyik legizgalmasabb példája, Truffaut Hitchcock-interjúja. Mialatt Truffaut mikroszkóppal vizsgálja végig kockáról kockára Hitchock életművét, olvasójuk előtt nemcsak a mesterrendező világa bontakozik ki, de a kérdező gondolkodásáról is bőbeszédű dokumentumot ismerhet meg. Björkman ezzel szemben – leginkább az első fejezetekben – a filmet eszközként használja beszélgetőpartnere élettörténetének, világnézetének rekonstruálásához. Kérdései az alkotó személyiségére, módszerére, választásainak okára (különösen a castingra) kíváncsiak, gyakran olyan érzetet keltve, mintha nem épülnének egymásra, nem egy nagy egész részei lennének. Minden, amit tudni akar Woody Allenről, egy-egy képsorból, jelenetből kiindulva fogalmazódik kérdéssé („A Banánköztársaság az egyik leginkább stilizált filmje. Magabiztosnak érezte magát rendezőként, amikor a második filmjét készítette?”, „Az Annie Hall egyike azon kevés filmeknek, melyekben aktív sportolás közben látható. Érdekli a sport, vagy egyáltalán nem?”). A közvetettség, a film másodrendűsége Allen komolyabbnak szánt munkái megjelenésekor kezd eltűnni, a fejezetek koherensebbé, kevésbé szerteágazóvá válnak, ekkor alakul át az „egy kérdés-egy válasz” szerkezetre épülő interjú tényleges beszélgetéssé, Björkman pedig a Belső terek, a Csillagporos emlékek, a Szeptember, az Egy másik asszony illetve a Bűnök és vétkek kiemelésével újrarendezi az életmű súlypontjait. Ezek a munkák állnak legközelebb az európai művészfilmekhez, gyakran Allen kedvencéhez, Ingmar Bergmanhoz, érthető hát, hogy a svéd filmes számos kapaszkodót talál bennük. Ám a Bűnök és vétkektől, valamint a Csillagporos emlékektől eltekintve nem ezekben a mozikban mutatkozik meg leginkább a rendező filmtörténeti jelentősége. A Woody Allen nagyjainak tartott Annie Hall, Manhattan, Hannah és nővérei kevesebb részletességgel feltárt filmek maradnak.
Björkman felkészült, kérdései alaposak, jól átgondoltak, két hibája van csupán: ritkán mozdítja ki a beszélgetést az egyszerű beszámoló szárazságából, és nem szerkesztette meg eléggé kötetét. Több kérdés, illetve válasz ismétlődik, Allen pedig annyi szuperlatívusszal („csodás”, „mesés”, „zseniális”) halmozza el kedvenceit és munkatársait, amely már-már komolytalanná teszi mondandóját. A könyv első kiadása a Rejtélyes manhattani halálesettel ér véget, a folytatás – egy közjáték beiktatásával, mely a Mia Farrow-val való szakítás nehézségeit igyekszik érzékeltetni – zökkenőmentes színvonallal halad tovább egészen az utolsó fejezetig: a Hollywoodi történet kapcsán készült interjú megdöbbentően gyengére sikerült, a kérdések egy kezdő újságíró színvonalára süllyednek vissza, Allen válaszai pedig használhatatlanok, így a befejezés némi űrt hagy maga után.
A rendkívül információdús beszélgetés komoly gyengéje, hogy ritkán válik élményszerűvé, nem éri el azt a pillanatot, amikor két ember, mint Truffaut és Hitchcock, úgy mesél a moziról, hogy olvasója legszívesebben újranézné a tárgyalt filmet, mielőtt folytatja az olvasást. Egyszer, amikor Allen hosszabban beszél egy érzelmileg mélyebbről eredeteztethető visszatérő motívumáról, az esőről az Egy másik asszony című fejezetben, felvillantja ennek lehetőségét, de hiányzik folytatása. A könyv hiányosságait azonban ellensúlyozza magyar kiadásának igényessége. Fordítója, Hungler Tímea egy kisebbfajta filmes lexikont sűrített a lábjegyzetekbe, melyekből a slapstick comedy műfajától a steadicam használatán keresztül a totál fogalmáig számos filmes kifejezés megtudható. A kiadványt részletes filmográfia és névmutató zárja, összehatását tekintve az Osiris Kiadó befagyott filmsorozatának alaposságát idézve fel.