A Szabadi Trió (Szabadi Vilmos – hegedű, Kovács Szilvia – mélyhegedű, Újházi Gyöngyi – gordonka) lemezfelvételén a maga korában igen népszerű szerző hét vonóstriója hallható. A művek invenciózusságát, egyéni arculatát, súlyát pontosan jellemzi, hogy Gyenge Enikő színesen, érdekesen megírt lemezkísérő szövegének mintegy 8%-át szentelte a megszólaló műcsoport ismertetésének (ebből egy mondat foglalkozik a keletkezés és publikálás időpontjával és kettő a zenei tartalommal), a többiben általánosságban jellemzi a szerzőt és korát. Az ismertető szerzője azonban nagyon jól tette, hogy tizenkettő-egy-tucat tételek saját szavaival történő elmesélése helyett olyasmiről írt, amiről valóban van mit mondani: így a ballad opera műfajáról, Shield és a kor lelkes népzenei érdeklődéséról vagy a szerző és Haydn viszonyáról.
A recenzens – és ezzel talán nem áll egyedül – némileg zavarban van, amikor ezt a CD-t hallgatja. A feszítő ellentmondás abban jelentkezik, hogy remek, profi zenészek – köztük egy nagy formátumú hegedűművész – előadásában hall olyan zenét, amelyet tulajdonképpen nem is meghallgatás, hanem eljátszás, mégpedig amatőrök által történő eljátszás céljára komponáltak. Gyenge Enikő nem ok nélkül mutat rá arra, hogy Shield triói – más hangszeres kompozícióival együtt – jól fogytak kotta formájában, viszont nyilvános előadásuknak nincs nyoma. No persze: az a közönség, amely Salomont vagy Clementit hallgathatta, nem vett volna fizetős jegyet azért, hogy passzív hallgatóként egy kis házimuzsikálás részese legyen. Shield ugyanis hiába volt képzett és rutinos zeneszerző, tehetsége elsősorban ügyes feldolgozásra, főként készen kapott dallamok keretbe foglalására, adaptálására, tetszetős összekötő anyagokkal való kiegészítésére képesítette. Ehhez járult szenvedélyes színházi érdeklődése és népzenei gyűjtőszenvedélye: mindebből eredt népszerűsége és (az udvari főzenészi címig vezető) sikeressége, mégpedig elsősorban populáris zenei anyagokból összeállított színpadi művei, másodsorban népzenei gyűjteményei révén. Shield tehát inkább volt az ujját a közönségízlés ütőerén tartó mesterember, a rövid lélegzetű dolgok ügyeskezű specialistája, mint a nagyok árnyékában kellő figyelemben nem részesülő kismester. Egy Clementi, egy John Field pedig kifejezetten óriás volt hozzá képest.
Ha jól desifrírozom a műsorfüzet lakonikus jelöléseit, akkor a CD-ről felhangzó hét Shield-trió közül három kiadatlan, négy pedig az 1796-ban megjelent hat trióhoz tartozik. Kifejezetten Shield javára írható, hogy a publikált triók egy árnyalattal jellegzetesebbek, kevésbé eseménytelenek és kiszámíthatók, mint a kéziratban fennmaradtak; tehát volt valamelyes önkritikája. Ugyanakkor a lemezválogatást dicséri, hogy az érdekesebb, publikált triók alkotják a CD második felét, közülük pedig az egyetlen felvillanyozóbb mű, az 5-ös számú, kéttételes C-dúr trió, annak is a már-már tartalmasnak mondható Tempo di ciaccona tétele zárja a lemezt.
A zenét – alapvető házimuzsika-funkcióján túl – úgy jellemezhetjük, mint a Haydn-kamarazene nyelvén elmondott, azonban – nem is annyira méretben, mint inkább lélegzetben – miniatűr tételek egymásutánját: van közöttük szabályos szonátatétel, picike variációs tétel, miniatűr románc, rövidke Andante, bájos kis Rondeau – mind, mind gondosan kifaragva, kifényezve, mintha „igazi”, „nagy” zene lenne. Egy egyedi ötlet tér vissza a triókban, ami valóban sajátos: az 5/4-es metrumban írt, következetesen „giuocó”-nak titulált zárótétel-típus. Három ilyet hallunk a felvételen, s ezek ráadásul nem is egyformák: van köztük 3 + 2-es és 2 + 3-as osztású, sőt osztott, bonyolultabb ritmikájú is.
Mint a bevezetőben utaltam rá, az előadás kifogástalan, sőt élményszerűen tiszta, pontos, érzékeny, s Szabadi Vilmos mellett Újházi Gyöngyi is kifejezetten gyönyörű hangon játszik; és az összjáték is elsőrangú. Bízom benne, hogy legközelebb önmagukhoz méltó repertoárt választanak.