 Johann Baptist Vanhal |
A korabeli források arról tanúskodnak, hogy Vanhal rendkívül jó természetű, alkalmazkodó és kellemes személyiség volt, akit tehetsége és szorgalma igen népszerűvé tett, ám kevés irigye volt, ugyanis mindenfajta törtetés, túlzott személyes ambíció távol állt jellemétől. Mégis mindig a középpont felé gravitált: ahogyan kényelmes bécsi lakása a város kellős közepén volt, úgy került szolid sikerekben gazdag, kényelmes élete folyamán szinte magától értetődő módon olyan személyiségek közelébe, mint Charles Burney, Gluck, Haydn vagy Mozart (utóbbival már 1762-ben találkozott!). Tagja volt annak a (bizonyára alkalmi) vonósnégyesnek is, amelyben rajta kívül régi ismerőse (és talán tanára), Dittersdorf, továbbá Mozart és Haydn játszott; s bár elismert hegedűsnek számított, ebben az álomformációban valószínűleg gordonkásként vett részt.
Közismert, hogy a zeneirodalom mennyire szegény elsőrangú zeneszerzők által komponált gordonkaversenyekben: a választéknak úgyszólván a felét Vivaldi szolgáltatja, s a zeneirodalom nagy versenymű-komponistái közül olyanok nem írtak egyáltalán csellóversenyt (a kettősversenyeket ide nem számítva), mint J. S. Bach, Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Brahms, Csajkovszkij vagy Bartók. Nos, az imént említett vonósnégyes- és zeneszerző-társulat ehhez képest kitett magáért: mai tudásunk szerint hét gordonkaversennyel dicsekedhetnek (Mozart az egyetlen „ellenálló” közöttük), s e darabok több mint felét, szám szerint négyet, Vanhal komponálta. Ebből a négy versenyműből jelent meg nemrégiben három Hungaroton-CD-n, Szabó Péter és a Sinfonietta Pannonica előadásában.
Az ismert gordonkaversenyeket Vanhal valószínűleg 1780-ban és az azt követő évtizedben, a bécsi klasszika első tetőpontján írta, miután felhagyott a szimfóniaszerzéssel, tehát amikor már igen jelentős zeneszerzői tapasztalatok birtokában volt. A felvétel arról tanúskodik, hogy ezek az első ízben lemezre került koncertek, ha nem is teljesen egyenlő súlyúak, de kifejezetten vonzó és jelentékeny darabjai a csellóirodalomnak. A három mű még az 1780-as években nyomtatásban is megjelent a Breitkopf & Härtel kiadónál, de bizonyára nem maradt belőlük példány, mert a felvétel Szabó Péter által kiadott – és részben kiegészített – kéziratos források alapján készült. (A nyomtatott kiadások sorsát Gyenge Enikő különben tanulságos kísérőszövege homályban hagyja, mint ahogy nem utal a Weinmann-féle jegyzékszámokra sem – ezeket a műjegyzék megjelenése után huszonkét évvel azért lassan illene feltüntetni, már csak a két azonos hangnemű darab kedvéért is.)
A három kompozíció közül minden bizonnyal az első, C-dúr hangnemű koncert a legjelentékenyebb; élő cáfolata Burney véleményének, amely szerint Vanhal „unalmas és sekélyes” zeneszerző volna. Legalábbis remek benyomást kelt abban a kitűnő, gondos és választékos előadásban, amelyben az új CD-ről felcsendül. A nyitótétel előkelő és nemes tartású zene, amelyben a gondolatok és folyamatok a legtermészetesebben és a legüdébben követik egymást, figyelmünket mindvégig magukhoz láncolva. Távolról a másfél-két évtizeddel korábbi első Haydn-csellóverseny hangját idézi a lassú tétel megkapó és tiszta emóciója, s másképp, ficánkolóan haydnos a pompás zárótétel.
Valamivel halványabb, vagy talán csak kevésbé extrovertált az A-dúr csellóverseny a maga immár archaikusnak számító, barokkos és némiképp motorikus mozgású első tételével, kifejezetten régies retorikus gesztikájával a lassú tételben (ahol Szabó egészen magasrendű dallamformálásával tűnik ki), és valamivel „korszerűbb”, míves és finom kidolgozásű finaléjával. A harmadik, ugyancsak C-dúr hangnemű versenymű csaknem ugyanolyan kiegyensúlyozott, ragyogó alkotás, mint a CD nyitódarabja, sőt egyben-másban talán felül is múlja amazt. Az első tétel grandeurje, ragyogása párját ritkítja a gordonka-irodalomban, s a három lassú tétel közül talán ez a legmélyebb és legkitárulkozóbb.
Az elsőrendű zenei anyag előadása számos részletszépség és valami egészen imponáló arányérzék és természetes azonosulás elegye; gyenge pontokat keresve sem találni benne. Szabó Péter – hadd használjam ismét ezt a szót – hallatlanul nemesen, világító, édes, ezer módon árnyalt hangon játszik, idő-és tempóérzéke tévedhetetlen, kadenciái stílusosak, mértéktartók és érdekesek, intonációja kifogástalan, csellózása a legmagasabb regiszterekben is természetes és kontrollált. Az újonnan alapított Sinfonietta Pannonica a legapróbb részletekben is megbízható, hangzása homogén és színei teltek, s emellett szólista és zenekar remekül reagál egymás játékára. Köszönet mindannyiuknak e rejtett drágakövek felkutatásáért és letisztításáért.