Nobuhiro Yamashita „eddig a Jim Jarmusch-os stílusú, furcsa humorú vígjátékaival szerzett magának hírnevet” – hirdeti a Titanic Filmfesztivál honlapja, nagyvonalúan eltekintve attól, hogy Nobuhironak eleddig mindössze egyetlen filmjét ismerhette meg a magyar közönség, ám moziban, videotékában az sem elérhető. Nincs tehát viszonyítási alap, mely megkönnyítené az ismerkedést a fiatal japán rendező két most bemutatott filmjével. Indokoltnak tűnhet tehát egy megrovás a magyar forgalmazók felé a külföldön valóban ismertebb rendező homályban hagyásáért – ám ettől ezúttal eltekintünk. Nobuhiro ugyanis, noha korántsem tűnik tehetségtelennek, két filmjével nem bizonyította, hogy megkerülhetetlen alkotó volna.

Linda Linda Linda

2005-ös Linda Linda Linda című filmje (melyet alighanem figyelmetlenségből fordítottak két vesszővel Linda, Linda, Lindára, nem törődve a címadó popsláger írásmódjával) könnyed hangvételű zenés film egy iskolai évet záró diáknapi fellépésre készülő alkalmi együttesről, s az abban zenélő kamaszlányok barátságáról, utolsó, hivatalosan is gyerekként eltöltött napjairól. A téma ambivalens érzéseket kelt: egyfelől nyugatról érkező filmekben megszámlálhatatlanszor láttunk már ilyet, másfelől keletről sokkal gyakoribbak e tárgykörből a tragikus hangvételű filmek, melyek a széles körben ismert adatokat magyarázzák a megdöbbentően sok iskoláskorú, japán vagy kínai öngyilkosról, a kegyetlen iskolai életről vagy a korán kikényszerített felnőttségről. (Ennek legjobb példája talán az itthon sajnos szintén ismeretlen Toshiaki Toyoda Kék tavasz című filmje.)

Tragédiákról ezúttal szó sincs – legfeljebb az a beteges elvárás tűnhet fel, miszerint az iskolai egyenruha részét képző szoknya oly rövid, hogy egy-egy ilyenért konzervatív nyugati országokban kicsapás járna –, s a téma elkopottsága sem érezhető az elbeszélés ritmusának a nyugati modellel szemben álló lágysága s a szokatlanul nyugodt, ráérős tempó miatt. S íme az érme két oldala: dicsérendő, mivel sokkal életszerűbb hollywoodi testvéreinél, sokkal érzékenyebb jellemábrázolást biztosít, ugyanakkor (s ez talán inkább a rendező hibája, s nem jár alapvetően a plasztikus formával) sokszor unalomba fullad, elhagyható jeleneteket szül vagy az arányosság ellen dolgozik.

A Linda Linda Linda ezzel együtt szép képet fest a barátságok megerősödéséről – ahogy a lányok összecsiszolódnak a zenekari próbák során, ahogy rájönnek, a felszínen kipattant ellentétek jelentéktelenségére – és kedves humorral, értő kézzel ábrázolja a kései gyermekkor félig-meddig vagy igazán fontos kérdéseit (a koreai lány és a japán fiú közti egyoldalú szerelmi szál például igazán remek). Mindazonáltal a moziból távozva ugyan mosolygunk sort, és úgy érezzük, megértettünk mindent, amit a film meg akart értetni velünk – mégsem vagyunk egészen elégedettek. Jobb lett volna, ha mindezen életszerűség csak alapja, nem pedig főszereplője a filmnek.

Lesipuskások

Nobuhiro sorrendben következő, 2006-os filmjében már alig-alig fedezhetők fel a Linda Linda Lindában megismert stílusjegyek, bár az elbeszélés konstrukciója itt sem nevezhető klasszikusnak – ám ez azért korántsem annyira egyedi, hogy emiatt már „nabuhirósnak” nevezzünk egy filmet. A Lesipuskások fekete komédia, vagy inkább beskatulyázhatatlan, beteges humorral operáló és így komédiába hajló bűnügyi drámaszerűség. Nobuhiro már az első percekben igyekszik mindezt nyilvánvalóvá tenni: az első képkockákban egy kisfiú a hóban fekve halottnak tűnő asszonyt talál, ám ahelyett, hogy ettől megijedne, kihasználja az alkalmat, és a kabát és szoknya alatt kíváncsian megmasszírozza a fekvő nő mellét és ágyékát – majd továbbáll. (Kár, hogy a hóval terített, végtelen tájban fekvő szép, vörös ruhás, angyali nőalakot fényképező operatőr – Tsutai Takahiro – a továbbiakban nem kívánja tehetségét csillogtatni.)

Hamar kibontakozik a kissé kaotikus történet: az elgázolt nő mégsem halott, s férjével együtt megzsarolják a gázolót, majd beköltöznek annak elhagyatott házikójába, továbbá kiemeltetnek vele a fagyott tó aljáról egy arannyal, valamint egy levágott fejjel töltött táskát (melyekről mindvégig nem derül ki, hogy kihez tartoztak); megismerjük a gázoló családját, ahol az apa a helyi fodrászhoz költözött, s ott, mint mindenki más, annak fogyatékos lányával is lefekszik – ha már anyja extra szolgáltatásként kínálja a fodrászüzlet vendégeinek, még terhesen is –; és még sorolhatnánk az egyéb extrém ötleteket…

És itt nagyjából be is lehetne fejezni: Nobuhiro, úgy tűnik, elegendőnek tartotta az abszurd történetszálak ragozását, s mással nem is kívánta terhelni a nézőt. Figurái – az örök vesztes, és e szerepkörből kitörni vágyó gázolót leszámítva – egysíkúak; abszurditásukhoz nem kapcsolódik igazi jellem, s a színészek úgy játsszák őket, mint akik nem tudnak az életből vett arckifejezéseket, hangsúlyokat párosítani a kevéssé életszerű történetekhez, másmilyet viszont nem is próbálnak: így marad a kvázi pókerarc. A történet viszont magában közel sem akkora nóvum, hogy elvigye a hátán a filmet – így hát nincs is semmi, ami elvinné. Megmarad a moziban akkor is, amikor mi már rég nem vagyunk ott.

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál (A támogatás adatait ld. ott)