Prunyi Ilona és az Akadémiai Vonósnégyes estje / MTA Díszterme
2010.12.01.

Liszt és Schumann világa alkotta Prunyi Ilona és az Akadémia Vonósnégyes november 24-i hangversenyének kettős súlypontját. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Prunyi Ilona
Prunyi Ilona

Azt nem írhatom, hogy a középpontját, hiszen azt a Prunyi Ilona által szenvedélyesen propagált Dohnányi Ernő három zongoradarabja foglalta el, jelezve - ha ezúttal viszonylag kisebb súlyú művekkel is - kitüntetett helyét a művésznő zenei univerzumában. Dohnányi megidézése egy konkrét párhuzam szempontjából is érdekesnek bizonyult, ugyanis a Prunyi által gyakran műsorra tűzött Vízesés mind címében, mind pedig hatásában a Villa d’Este Liszt által halhatatlanná tett szökőkútjaira rímel; most azután mindössze félórányi időbeli távolságra került egymástól a két koncertdarab.

A program első félidejét impozáns és sokszínű, hat darabból álló Liszt-válogatás töltötte ki, amely három blokkra oszlott, mindegyikben két-két kompozícióval. A hat szólódarab között három vokális mű nyomán született, három pedig eredeti zongoradarab volt; közülük négy a 40-es években, kettő pedig Liszt életének utolsó évtizedében keletkezett, mintha éppen Liszt zongora-költészetének reprezentatív bemutatása lett volna az elsődleges cél. Nos, Prunyi Ilona ezzel együtt saját előadói palettájának gazdag színeit is bemutatta. Rá elsősorban hallatlanul igényes, fegyelmezett és technikailag magabiztos zongoristaként szoktunk gondolni. Ezen az estén már a nyitódarab, az Il m’aimait tant is eme skatulyázást cáfolta: Prunyi megszólalásának puhasága, a kíséret gyengédsége ritkábban hangsúlyozott, de megkapóan szuggesztív lírai alkatát mutatta meg. Az ezt követő Szerelmi álmok színvarázslata, a középregiszterben felhangzó szépséges dallam gordonkahangja csak elmélyítette a kiváló lírikusról alkotott képet.

A Villa d'Este szökőkútjai.
A Villa d'Este szökőkútjai

A második blokkban egy dalfeldolgozás – a Loreley – és egy hangsúlyozottan hangszerközpontú kompozíció, a Desz-dúr koncertetűd (Un sospiro) kapcsolódott össze. Előbbi a felső regiszterek párját ritkítóan kristályos és testetlen szépségű megszólaltatásával bővítette a hangzások palettáját; utóbbi pedig bársonyos színeivel, hibátlan és nagyvonalú ívével, már-már öntudatlanságba ringató bűvöletével vált emlékezetessé. A harmadik tételpár jó három évtizedet ugrott előre az időben: a Vándorévek III. évfolyamából hallottuk Liszt két zseniális darabját, a Villa d’Este ciprusai második megfogalmazását és a Villa d’Este szökőkútjait. Prunyi Ilona elmélyült és jelentékeny interpretációit csak mintegy ráadásképpen jellemezte – elsősorban persze a második darab esetében – a briliáns és magától értetődő virtuozitás; elsődlegesen éppen az elmélyültség, a belső nyugalom, a külsődlegesség kerülése tette ezt az előadást hitelessé és rokonszenvessé. Prunyi sohasem siet, mindig van ideje arra, hogy súlyossá tegye a csendeket és jelentőségtelivé az indításokat; billentésének szépsége és előadásának fegyelme egyaránt a minden egyes hangra kiterjedő figyelemből és koncentrációból következik. Mindez azonban végső soron csak eszköz a költői kifejezés szolgálatában, amelynek egyik megjelenési formáját a sziporkázó záródarabba rejtett, mélyről feltörő, sötéten izzó színek jelentették.

A szünet utáni három Dohnányi-mű egy-egy sajátos karaktert villantott fel csupán: a Canzone rövidségében is megkapó lírai megnyilatkozás, a Ländler „rózsalovagos” könnyedségű, a frivolitással kacérkodó játék, a Vízesés pedig remekbeszabott koncertetűd. A koncert rövid, de élvezetes lazítási fázisát befejezésül Schumann Esz-dúr zongoraötösének előadása követte az Akadémia Vonósnégyes (Környei Zsófia, Bodó Antónia, Móré László és Maróth Bálint) közreműködésével. A romantikus kamarazene eme kiemelkedő remekének előadását némi csalódottsággal hallgattam; a kétségtelenül korrekt és megbízható interpretáció valahogyan sterilnek, nem eléggé intenzívnek, a schumanni lobogást nélkülözőnek hatott. Ha valamilyen, akkor inkább legömbölyített volt, mint szenvedélyes. Az a körülmény viszont mindenképp az előadók óvatosságát igazolja, hogy – legalábbis a terem hátulsó felében – az összezengő hangzásképből csak korlátozottan voltak kivehetők az egyes hangszerek, tehát minden individuális megoldás csupán korlátozottan volt appercipiálható. Az előadás leginkább a Scherzo főrészében zökkent ki kissé túlságos nyugalmából, s a zongorista és a vonósok közötti eleven kapcsolat is itt vált leginkább tapinthatóvá.

Szerző: Malina János
Helyszín:  MTA Díszterme,  Időpont:  2010. november 24.
Megítélt támogatás: 200 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Prunyi Ilona két koncertjének megrendezésére (2010)