Mert bizony kétségtelenül ők ma a legismertebb és a legjobban eladható jazzelőadók.
A két zenész évtizedek óta ismeri és tiszteli egymást, összeboronálásuk üzleti szempontból oly előnyös, hogy a duójuk ellen berzenkedők hangját alig is hallani. Az estjük után feltehető legfontosabb kérdés tehát így hangzott: jobbak-e így, együtt, mint triójukkal. Nos, a válasz nem egyértelmű. Annak ellenére nem egyértelmű, hogy az amerikai jazz két kortárs titánja emlékezetes, nagyszerű koncertet adott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
 Joshua Redman |
A tenor és szoprán szaxofonon játszó Joshua Redman és a zongorista Brad Mehldau egyidősek (negyvenesek), pályájuk New Yorkból, s méghozzá közel egy időben, a kilencvenes évek elején indult. Redman édesapja – Dewey Redman – a legjobb szaxofonosok egyike, talán csak Coltrane és Charlie Parker ismertebb nála: oszlopos tagja volt Keith Jarrett amerikai együttesének, a free jazz feltalálójával, Ornette Colemannel játszott kivételesen érdekes lemezeken teljesen atonális, vad improvizációkat. Joshua a Harvardon szociológiát tanult, majd járt a Yale-re is, huszonegy volt, amikor megnyert – anyja vezetéknevét használva – egy komoly versenyt, és onnantól nem volt visszaút, a zenészi hivatás mellett döntött. Játszott az Arthur című tévésorozatban, ez tette igazán ismertté, vívott bokszmeccset Yo-Yo Mával, írt zenét performanszokhoz, egy Mia Farrow-ról szóló dokumentumfilmhez, és szvittel tisztelte meg Clint Eastwoodot.
Mehldau legfontosabb albumsorozata, a Trió művészete oly nagyszabású mű, melyre csak ifjan vállalkozhat egy zenész: Bach A fúga művészete című művéhez hasonlóan enciklopédikus alkotás, s szerzője nem kevesebbre törekedett, mint a teljesség megfogalmazására a jazz eszközeivel. Mehldau Rilke-versekre írt dalait Renée Fleming énekelte lemezre, az album – nem kevésbé istenkísértő – címe Love Sublime – Coltrane Love Supreme-jét juttatta a kritikusok eszébe. Mehldau a Művészetek Palotájában legutóbb triójával lépett fel. Ugyancsak a trióval, valamint egy kamarazenekarral és Joshua Redmannal készítette el legutóbbi albumát, a Highway Rider címűt. A Redmannal közös koncert tekinthető ezen album bemutatásának is, hiszen a szerzemények mintegy harmada e lemezről vétetett. Így mindjárt az első dal, a The Falcon Will Fly Again is.
Mehldau játékát a jobb kézzel művelt különös ostinatók, valamint a nagyon keményen ütött moll-akkordok jellemezik. A legjobb szerzeményei melankolikus, csöndes dalok, vagy 7/4-es ritmusba átírt pop és jazz slágerek. A koncert kezdetén e stílust hozta. Bal kézzel csak az akkordokat ütötte, jobbal nagyon finoman billentve alakított hosszú dallamsorokat. Redman játéka e hangulatot nem ütötte.
Merésznek nem mondható jazz volt, amit közösen alkottak. Az improvizációkra rányomta bélyegét, hogy számtalanszor játszottak már együtt (koncertturnéjuk igen hosszúra nyúlt), tehát akarva-akaratlan már ezerszer eljátszott improvizációs sablonokat használtak fel. És mégis sikerült a New York-i hangulatot megteremteni. Nem unalmas, de nem is felvillanyozó, nem is mély, de nem is felszínes jazz, amit játszanak: egyszerűen jó a léleknek. Az album azon dalait vonultatták fel, amelyek minden megerőltetés nélkül átültethetők voltak kettősükre – a nagyobb szabású, bonyolultabb Capriccio címűt tehát nem – és játszottak egy kis Nirvanát is, mindenki örömére. Majd egy Jeff Buckley-dalt, és egy Charlie Parker-örökbecsűt.
 Brad Mehldau |
A kezdeti hangulat lassanként felengedett, elsősorban Joshua Redmannek köszönhetően. Redman a Parker-szerzemény improvizációját felvezetve fújt tenor szaxofonján egy szélsőséges skálát: megszólaltatott egy nagyon magas hangot, és egy nagyon mélyet, majd az improvizáció dallamát ezek közé feszítette ki. Redman soundja az utóbbi időben sokat változott: keményedett. Sokkal élesebben, keményebben fog meg egy hangot, nem énekel úgy a hangszere, mint legutóbbi budapesti koncertjén; nem az énekszerűség már játékának fő ismérve. A Nirvana slágerét természetesen úgy játszotta, ahogy régen játszott mega-slágereket, de a Parker-számhoz adott kísérete már kifejezetten merész volt. Ez azután Mehldau-t is felbátorította. Mehldau egyre többet és egyre erősebben improvizált bal kézzel is. Redmannek nagyon tetszhetett Mehldau játéka, mert olykor belekiabált, mint egy flamencotáncos, ha úgy érzi, valami történt az előadásban, tetten érte a duendét.
Mehldau a dalokat nagyszerűen építette fel, az egyre veszedelmesebb dallamhullámok olykor mintha valóban átcsaptak volna a közönség feje felett. Megállásaival, kivárásaival feszültséget teremtett. Ám mégsem véletlen, hogy a Radiohead elborult dalának, a Paranoid Androidnak az átdolgozásával lett igazán népszerű: hozzá a lágyabb, sejtelmesebb dalok illenek, az ő zenéjének forrása a Rilke-dalokat is inspiráló Mahler és Richard Strauss, Brahms, Bach, illetve az experimentális zene nagyjai, és a minimalista John Adams.
Egyértelmű, hogy Mehldau inspirációjának forrása a meditáció. Redman ellenben játékosabb, poposabb, s elementáris hatással volt rá a soul zene is, nemcsak a be-bop, de Aretha Franklin is legalább annyira, mint neves apja. Hangzásokkal kísérletezik; olykor – csak úgy viccből – hogy derültséget keltsen, egy-egy komoly epizódot is meg tudott szakítani azzal, hogy fújt egy dermesztően mély hangot. Nemegyszer volt az az érzésem, hogy Mehldau és Redman teljesítményét is jobban tudnám élvezni, ha nem zavarnák meg egymás játékát, ha mindketten azt adnák, amit a legjobban tudnak.
Mert amíg Mehldau triós fellépése a MÜPA történetének egyik legfontosabb jazzeseménye volt – oda lehet tenni Keith Jarrett koncertje mellé –, addig ez a mostani este egyszerűen csak egy jó koncert lett. Nem mintha ez nem lenne önmagában is bőven elég.