Fülöp Zoltán (Forrás: csikijatekszin.ro)

Tavaly októberben bemutatott előadásával foglalta el egyetlen estére a Thália Színház színpadát a Csíki Játékszín, s a derék szüzséiparos, Dale Wasserman eredetileg tévéjátéknak írt (1959), majd utóbb színpadra átdolgozott drámaalapja vígan megélt az erdélyi társulat produkciójában. A Miguel de Cervantes alakját és hóbortosan igaz, búsképű regényhősének figuráját gyümölcsözően egymásra játszó színmű Parászka Miklós rendezésében kellemes színházi estét szerzett a közönségnek. A szolid és lelkiismeretesen kivitelezett ötletek, így például az inkvizíció börtönében rögtönzött bírósági tárgyalás résztvevőinek összehangolt játéka az ülőalkalmatosságokkal, vagy épp a vándorszínjátszás bevett díszletezési gyakorlatának megidézése, közörömül szolgáltak, s szinte ugyanez mondható el a színészi alakításokról is.

A Cervantes és Don Quijote kettős főszerepében fellépő Fülöp Zoltán a kezdeti apróbb bakik leküzdése után igen hatásos, a nyíltszíni nemesség határát súroló játékával, s egész viharvert figurájával kedvező benyomást keltett a színpadon, habár korábbi Tevje-alakításának könnyedségét eme új szerepében nélkülözni kényszerültünk. A börtöntöltelékek közül kiemelkedett, s korántsem csak kormányzói rangjával a remek, jelentékeny színészi tehetségről számot adó Lőrincz András Ernő (Fogadós/Kormányzó), s Aldonza/Dulcinea megformálója, azaz Szabó Enikő is méltatást érdemelt esettségének és dühödt romlatlanságának körvonalazásáért. S noha az előadásban a Herceget alakító Nagy Sándor révén felbukkant az amatőrizmus is (méghozzá annak nem a legrokonszenvesebb válfaja), a prózai részek összességükben gond nélkül és érdeklődést gerjesztve peregtek le kandi tekintetünk előtt.

Fülöp Zoltán és Szabó Enikő (Forrás: csikijatekszin.ro)

Annál problematikusabbnak bizonyult Mitch Leigh énekszólamainak abszolválása, s ez bizony – mégoly eufemisztikusan fogalmazva is – jócskán próbára tette a közönség tűrőképességét. Mert jóllehet, a rafináltan igényes, profi énekesek számára megírt dalok előadása a legendás 1972-es filmváltozat sztárjai, Peter O’Toole és Sophia Loren számára is komoly, s csak részben megoldható feladatot jelentett, s jószerével hasonló ítélet mondható a musical mindahány budapesti produkciójáról, azért a dallamok felismerhetősége és a szólam főbb pontjainak megidézése olyan minimális elvárás, amelyről lemondani a legjámborabb kritikusnak sem áll módjában. Ilyesformán a teljes első részben mindössze egyetlen szám, a felvonás végén fölhangzó együttes vált hangzó élménnyé, ám hirtelen támadt lelkesedésünket rögvest apasztotta a felismerés, miszerint a dallamában és szövegében egyaránt hitelesen visszaadott Kismadár, kismadárt bizony felvételről játszották be a közönség, s a pontos szájmozgást megkísérlő öszvérhajcsárok számára. A második részben azután – legkellemesebb meglepetésünkre – az eladdig csak prózában jeleskedő Aldonza fellelte énekhangját, s innentől táncolni, dalolni se szégyellt. E bámulnivaló fejlemény tapsot érdemelt, ám az előadás vokális részét csak kevéssé menthette.

Sajnos, az mindvégig “lehetetlen álom” maradt.