Térey János Jeremiása és Závada Pál Magyar ünnepe a Nemzetiben, ugyancsak Závadától a Bethlen az Új Színházban, Háy János Nehéz című színműve a Bárkában, Tasnádi István Cyber Cyranója a Kolibriben, s most Garaczi László Ovibraderje a Tháliában: impozáns sorozat és szerencsére még nincs vége. Ha valamitől, hát az új magyar drámáktól (is) várni lehet a kortárs színház felvirágoztatását. Tudom, vannak, akik a nagy klasszikusok modern újraértelmezésére esküsznek, én viszont úgy gondolom, új művek jelenléte nélkül aligha képzelhető el a jelenkori színjátszás megújítása. Ezért is örömteli tény a sok új magyar bemutató az évadban.
 Szemenyei János |
Garaczi László legújabb drámája először is nyelvteremtő erejével lepi meg nézőjét. Érzékenyen és roppant plaszticitással szólal meg e műben a legfiatalabb nemzedékek nyelve; a csetelő, számítógépes játékokon lógó s az újsütetű internetes-mediális világ megannyi technikai vívmányát anyanyelvi szinten használó tizenévesek-huszonévesek (vagy még ifjabbak) virtuóz beszédmódja. Persze Garaczi darabja nemcsak ezért izgalmas, hanem azért is, mert hajlékonyan és nagy erudícióval formál meg mai kusza élethelyzeteket, tudattartalmakat, a gondolkodás, az érzület csapongó változásait; olyan szituációkat jelenítve meg szuggesztíven, amelyek sűrítetten exponálják napjaink konfliktustípusait. Szubkultúrák és ellenkultúrák játékai meg nyelvi tükörcserepei csillámlanak az Ovibraderben: Garaczi nemcsak hatásosan közvetíti, hanem teremti is e nyelvet.
A dráma főhőse egy szuperaktív kiskölyök, akit terapeutához visz az édesanyja, mert nem képes kimondani a „szeretlek” szót. A pszichológus mélyszuggesztiós vizsgálatot javasol; álmot bocsát a renitens gyerkőcre, amelyben végig- s újraélheti életútjának stációit az óvodáskortól egészen a késői felnőttkorig. A megelevenedő képek többsége sajátos élethelyzetben láttatja Petyust, a főszereplőt. Összeveszik barátnőjével, trolimegállóban kínálkozó prostival találkozik, gügye tévés kibeszélőshow-ban igyekszik kivágni magát, vagy éppen szex-gyakorlatát kommentálja maliciózus iróniával. A gyorsan pergő epizódokat nem véletlenül nevezi a szerző péniszdialógoknak, némiképp visszautalva a Thália színházi hajdani Vaginamonológokra.
 Kolti Helga és Szemenyei János |
Garaczi művének azok a legélvezetesebb jelenetei, amelyekben a nyelvi játék, a humor és az irónia az ábrázolt sikamlós élethelyzetek már-már hiperrealista leképezését és „elemelését” szolgálja. Mondjuk a kamasz fiú éjszaka otthon csetel számítógépe előtt egy ismeretlen lánnyal, a mamája többször rányit, miközben ő rövid, villámgyors üzenetekkel kommunikál. Vagy kisgyerekkori mondókáit zsolozsmázza anyjával, amelyek egyszerre bájosan esetlenek vagy gyöngéden groteszkek. A színmű sajátossága, hogy miközben végig fanyar iróniával láttatja a villanásnyi, humoros epizódokat, fiú-, majd férfihősét jószerével végig frusztráló élmények érik; valójában az elidegenedés különféle fázisaiban és bugyraiban bukdácsol. Egyetlen konstans kivétel mutatkozik csak számára: az anya szeretete.
Bagó Bertalan, a Thália színházi produkció rendezője a lehető legpuritánabb módon, ám a darabbeli szituációkat alaposan kielemezve és színészileg is kidolgozva vitte színre Garaczi drámáját (dramaturg: Lőkös Ildikó). Az Új Stúdió üres terében mindössze egyetlen kanapé a díszlet, amelyen (rajta, mellette, előtte, mögötte) lejátszódik az epizódok sora. Az előadás intenzív csapatmunka gyümölcse: Bagó ihletett alkotótársra talált a címszerepet alakító Szemenyei Jánosban, aki nemcsak a fiú- és férfilét sajátságos dimenzióiba vezeti be a publikumot virtuóz szerepformálásával, hanem a játékhoz szervesen illeszkedő pompás muzsikát is komponálta.
 Fotók: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Szemenyei túlmozgásos, infantilis kiskamasza a Csillagháború mesefiguráinak ritualizált gesztusait ironizálva teremt vibráló alakot; fiatal felnőttje beleveti magát az érzéki élvezetekbe; gyorsan lecsengő zűrös kapcsolatokba bonyolódva átéli a férfilét gyötrelmeit, később az anya elvesztését és semmibe hullását. Csajozik, bohóckodik, kakaskodik, magába zuhan vagy csak dumcsizik, csacsog, szövegel végtelen áradatban és ezernyi árnyalatban. Agresszív lesz és nyuszimód meghunyászkodik, hisztizik és toporzékolva követelőzik, kibeszél és dacosan hallgat, pörög, száguldozik és szájal: bravúros alakítás. Az anyát játszó Kolti Helga (akinek felkérésére a mű született) empátiával és érzékenyen követi fiacskája átváltozásait; prostibőrbe bújva szakszerű szex-iparos lesz, meglett korú asszonyként ólomnehéz tagjait rakosgatja óvatosan, kórházi betegágyon végtelen türelemmel és öniróniával viseli sorsát. A színészek mindegyike több figurát is játszik, a kimért és akkurátusan mesélő terapeuta (Szegezdi Róbert) később rivális barátként vagy sima modorú ripacs riporterként tűnik fel, a csetelő csajszi (Földes Eszter) rutinos szerető lesz vagy hisztérikusan követelőző partner.
Az előadáson igen sokat lehet nevetni, anélkül, hogy habkönnyűvé vagy sekélyessé válna a produkció. (Jótékonyan járul ehhez hozzá Dobri Dániel eseményeket kommentáló, ellenpontozó gitárszólója.) A kifogyhatatlanul zubogó verbális és gesztikus poénok áradata, a sziporkázó nyelvi humor élteti és viszi sikerre a játékot. Idővel akár kultelőadássá is válhat az Ovibrader: úgy is, mint egy életérzés s egy világszemlélet krónikája.