 Alexander Rodchenko: “Books”. Poster for Leningrad department of GosIzdat (State Publishing House), 1924 |
Az Art Fair a galériák évi rendes bemutatkozása, ahol a gondosan kiválasztott művészek és intézmények kínálják portékáikat egymásnak, a gyűjtőknek és persze a nagyközönségnek. Az eddigi szokásoktól eltérően idén a Műcsarnokban csak a modern és kortárs képzőművészet kapott helyet, az antik tárgyak után kutató gyűjtők portyájára két hét múlva, a Néprajzi Múzeumban kerül sor. A rendezvény jócskán túlmutat a hétvégi vásárhangulaton, helyette színvonalas, izgalmasabbnál izgalmasabb standokat felvonultató látványpiaccá vált, ahol az érdek nélküli esztétikai élmény keresése legalább annyira létjogosult, mint a műtárgyvadászat. Nem véletlen hát, hogy a szervezők egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a nagyközönséget is becsalogassák a vásártérre. Ennek érdekében, idén első alkalommal, egy kísérő kiállítással is megörvendeztetnek bennünket. Az optimizmus kora ‒ Rodcsenko és kortársai című fotókiállítás szocialista boldogsága és tiszta formalizmusa annak is élményt jelenthet, aki esetleg nehezen dolgozza fel a kortárs képzőművészetet, sőt még bevezetőként is szolgálhat napjaink esztétikai problémáihoz. Az új szempontokat kereső, a modernizmus forradalmi látásmódját követő alkotók ugyanis afféle szellemi előképként is hozzáolvashatóak a többi terem anyagához.
Alexander Rodcsenko geometrikus formákból építkező, absztrakcióba hajló képeinek egyik védjegye a meglepő nézőpontok alkalmazása. A béka- és madárperspektíva új formákat, a témához közel- vagy távolkerülés meglepő alakzatokat és textúrákat enged láttatni. A szocializmus hajnalán dolgozó művész konstruktivista absztrakcióra épülő munkáinak különleges zamatát mégis leginkább a szovjet diktatúra és az ezzel járó kötelező, ám mint tudjuk, hamis optimizmus adja. A kiállítás is erre a különleges csemegére fókuszál, hiszen Rodcsenko mellett felsorakoztatja a kor proletár irányzatának alkotóit is, akik a lehető legkomolyabban kattintottak mosolygó munkáslányt búzakalásszal és boldog, vasvillás asszonyt gyerekkel. Egy harmadik irányzat is képviselteti magát a tárlaton: a harmincas években burzsoának titulált, a festészeti hagyományokat követő fotográfia, amely szintén szigorú, ám klasszikus látásmódjával egy újabb nézőpontból mutatja meg a kor orosz fotóművészetét. Ez a három irányba tekintő paletta szépen kirajzolja a klasszikusból modernbe forduló, majd a totalitárius hatalom által propagandává gyalult orosz fotográfiát, amelyben azért minden sarokba komponált gyári alkatrészen átsüt a formalizmus. Az értelmezést a paravánok között futó, Rodcsenko életét és a kort bemutató filmek is segítik, amelyekből pontosabb képet alkothatunk arról, hogyan lett a képet mértani precizitással átszelő tornászból a jövőbe bizakodón néző élmunkás.
 Alexander Rodchenko: Pioneer with a horn (1930) |
Rodcsenko klasszikusai, az átlósan komponált szertornász, az L-alakban masírozó Dynamo Sportegyesület vagy a szabályos ritmussá absztrahálódó fogaskerekek megnyugtatják a szabályos vonalakra vágyó szemet. Ugyanakkor az idegeket kellemesen borzolják az olyan munkák, mint A vörös csillag felhelyezése a Kreml tetejére, ahol mintha a sarokba komponált óriás szellemi atya szoborkeze pottyantaná a mára rettegett jelképet a torony csúcsára. A Rodcsenkóhoz hasonlóan az új baloldali irányt képviselő Ignatovics képei hasonló hatást váltanak ki a mai nézőből. Az Ermitázs című fotón óriás láb tipor az apró járókelők közé, A moszkvai metró építésén pedig Sztálin kivilágított profilja és egy vörös csillag ügyeli a munkálatokat. A képtársítások, habár tudjuk, a korai szovjet időkben a látásmód szocialista forradalmasítását kívánták megvalósítani, mára groteszk, félelmetes együttállásokként érvényesülnek. Emiatt pedig akár a Műcsarnok egyéb termeiben, a kortárs művészek között is bátran helyet foglalhatnának ezek az alkotások.
Nem úgy a proletár képek, amelyek a jelen szemlélőben inkább borzongást váltanak ki, habár a szigorú rendbe fogott formalizmus Arkagyij Saikhet papírgyártó gép kerekét forgató, ifjú kommunistáján és tornagyakorlatokat végző szocialista élmunkásain is átsüt. Markov-Grinberg A szakács címet viselő, repedt menzatányérok közül is boldog céltudatossággal kitekintő asszonysága pedig már a legelvetemültebb, alumíniumkanállal elfogyasztott finomfőzelék ízét juttatja a kötelező optimizmusba beleremegő néző eszébe. Persze bármikor visszapillanthatunk Alexander Grinberg fotóira, akinek A mozgás művészete tanulmánysorozata megnyugtató harmóniával ápolja a totalitárius boldogságba belefáradt szemet. A „szalonfotográfiának” csúfolt irányzat alkotója a festészeti kompozíciókra támaszkodott, ugyanakkor táncosokról készült képei rendre érzékeltetik a mozgás és a fényképezés által megragadható pillanat különleges jelenlétét.
 Markov-Grinberg Mark: The cook (1930) |
Nem állhatunk ellen annak a késztetésnek sem, hogy összeolvassuk az orosz fotográfia alkotóinak munkáit a Budapest Art Fair egyéb termeinek anyagával. A félmeztelen munkásokról vagy az egymásra mosolygó ifjakról miért is ne asszociálnánk a Bumbum Galéria anyagában szereplő Dallos Ádám rózsaszín gay-képeire. Vagy a már említett, kerek képű konyhásnénit miért is ne vonnánk párhuzamba a Videospace Galéria Szabó Eszterének H&M-es zacskót a fejére húzó shopping-asszonyával? Kicsiny Balázs Időszakos feltámadás című, fennakadt, halott ejtőernyőse pedig szinte kiált azért, hogy Rodcsenko ejtőernyőivel lássuk együtt. Ha pedig Szőke Gábor Miklós bomlófélben lévő kutyatetem-szobraira gondolunk, máris kirajzolódik a felszíni optimizmus alatt rothadó totalitárius hatalom allegóriája is. A kiállítás nemcsak kísér, de némileg bele is olvad a kortárs anyagba. Nem véletlen, hiszen Rodcsenko formabontó látásmódja máig képes hatni.
A kiállítás a Budapest Art Fair ideje alatt négy napig látható, 2010. november 28-ig.