Move: Choreographing You / Hayward Gallery, Southbank Centre, London
2010.11.29.

A londoni Hayward Gallery tetején hulahopp-karikázva fogalmazódik meg bennem, hogy a Move: Choreographing You című kiállítást kötelezővé kellene tenni tánctörténészeknek, táncosoknak, koreográfusoknak, kritikusoknak és leendő nézőknek 2-120 éves korig. Mindenkinek. JUHÁSZ DÓRA ÍRÁSA.

Hogy miért?  Mert 1973 novemberében Trisha Brown emblematikus Roof Piece című munkájában New York belvárosában tizennégy táncos lépett ki piros ruhában tizennégy háztetőre és hajtott végre egy-egy egészen egyszerű mozgássort. A végrehajtott mozgáselemeket minden táncos Brown két másik darabjának koreográfiai anyagából, az Accumulation (1972) és a Group Primary Accumulation (1973) című munkából emelte át, improvizatív módon „válogatva” a mozdulatkészletből és egymásnak adva át a részeket, felkínálva a szomszédos háztetőn álló táncosnak a variáció lehetőségét. Mindehhez a díszlet New York jellegzetes tető-struktúrája és a víztárolók karakteres, szoborszerű körvonalai. Fekete-fehér fotók és egy film őrzi az előadás emlékét – a film természetesen teljes hosszában megtekinthető a londoni kiállítás videógyűjteményében. 

Nyilvánvalóan rengeteg kérdést vet fel a nem véletlenül legendás koreográfia, hiszen a Roof Piece egyike Trisha Brown azon darabjainak, amelyek a mai napig tökéletes apropóként szolgálnak arra, hogy végiggondoljuk, mit is jelent a gyakorlatban és miként ragadható meg elméleti síkon a (kortárs) tánc. Hogyan transzformálható hétköznapjaink mozgásanyaga koreográfiai matériává, mit jelent egy táncelőadásban test, tér és idő viszonya, mennyiben határozza meg az adott mozgássort a nézői tekintet (iránya, irányítottsága, jelenléte vagy épp hiánya). Egyáltalán: mit jelent ebben az esetben test, tánc, kontextus fogalma.

2007-ben Christian Jankowski, jelenleg Berlinben élő és alkotó koreográfus tisztelgésképp Trisha Brown darabja előtt, Suat Ling Chua New York-i lakos napi hullahopp gyakorlataitól inspirálva hozza létre Rooftop Routine című munkáját, amelyben manhattaniek hullahoppoznak a háztetőkön. Jankowski projektjének egészen szabad londoni adaptációja a Hayward Gallery terében elhelyezett sok színes hullahopp-karika, amit a kiállítás látogatói szabadon használhatnak (és használják is!), akár bent, a kiállítás terében, akár – ahogy ezt a legtöbben teszik – kint, a Waterloo Bridge-re néző tetőn. 

Rooftop Routine. Fotó: Alastair Muir
Rooftop Routine. Fotó: Alastair Muir
Miért írom le mindezt ilyen részletesen? Mert így tökéletesen megragadható az a koncepcionális bravúr, amely a kiállítást fontossá és hiánypótlóvá teszi. Adott egy hihetetlenül gazdag videóarchívum, amely az 1950-es évektől kezdve egészen 2010-ig a legkülönbözőbb szempontok szerint kategorizálva, több számítógépen, monitoron és kivetítőn teszi elérhetővé a legfontosabb tánctörténeti munkákat, így például Trisha Brown említett koreográfiáját. Majd ott a lehetőség mindkét pozícióból – a nézőéből és a közreműködőéből is – megtapasztalni egy, az adott műre reflektáló másik verziót, a tánctörténeti jelentőségű munka sajátos módon interaktívvá tett egyéni és aktuális interpretációját, mondjuk Janowski hullahopp-karikás művét. A tetőn hullahoppozva, szolid kollektív kuncogás közepette megtapasztalható a szituáció performatív ereje, az ablakból figyelve a hullahoppozókat pedig a befogadó pozíciójából érzékelhető és értékelhető a „mű”. A mű és a nézés-nézett közti kontextusteremtő távolság. A lehetőségek sokfélesége pontosan modellezi a kortárs tánchoz való viszonyunk sokféleségét. Hiszen nem csupán leíró vagy illusztratív módon, hanem a mozgás jelenidejűségében is meg- és átélhetővé, vizsgálhatóvá válik a nézői szerep, az előadói/táncosi attitűd, a kutatói, értelmező pozíció. 

Ez a fajta sok szempontot, mozgás-tapasztalatot és megfigyelői pozíciót egyszerre kínáló izgalmas játékosság és okos provokáció az egész kiállításra jellemző. A kiállítótérben a nyitvatartási időben több helyen bukkannak fel hétköznapi ruhába öltözött fiatal táncosok, akik a látogatók között/mellett improvizálnak, míg a tér maga mindvégig afféle óriás mozdulat-generátorként működik. A Hayward Gallery olyan, mint egy óriási játszótér: rengeteg olyan objekt és installáció található a térben, amely sajátos testhasználatot és meghatározott mozgássorokat hív elő – már ha hajlandóak vagyunk aktívan „engedelmeskedni”’ a tárgyak és installációk instrukcióinak, pontosabban belefeledkezni a tárgyak kínálta lehetőségekbe. 

Ott van például William Forsythe The Fact of Matter című 2009-es alkotása, amely voltaképpen több négyzetméternyi kötélgyűrű-erdő: a plafonról különböző magasságban és sűrűségben lógnak a gyűrűk, amelyekbe lépve és kapaszkodva végig lehet haladni az adott tér-szakaszon. A kiváló egyensúlyérzék, testtudat és koncentráció nyilvánvalóan segít végrehajtani a mozdulat-küldetést, mindezek nélkül pedig kifejezetten kihívás végigmenni-lengni a gyűrűrengetegen. A kiállítótér egyik leglátogatottabb pontja ez – az emberek sikongatva-szurkolva veselkednek neki a feladatnak és próbálják megszelídíteni a gyűrűket. S ha nem is ennyire látványos „kalandpark” jelleggel, de hasonló interakcióra számos más installáció is épít: Trisha Brown The Stream című munkája például nem más, mint egy fa palló a tetőn, pontosabban nem is palló, inkább csatorna, rajta/benne sok kisebb-nagyobb fémedény félig telve vagy tele vízzel – a feladat nem más, mint végiglépdelni-szaladni a kijelölt „ösvényen” úgy, hogy lehetőleg ne borítsuk fel az edényeket. A tárgyakhoz és saját testünk kontrollálhatóságához való viszony az alapélménye az ilyen típusú „játékoknak”, ám talán egy fokkal még izgalmasabbak azok az installációk, amelyek a nézés és a tekintet, a reflexió formáival is kísérleteznek. 

William Forsythe: The Fact of Matter. Fotó: Alastair Muir
William Forsythe: The Fact of Matter. Fotó: Alastair Muir
Dan Graham zseniális Present Continous Past(s) című munkájában egy tükör, egy monitor és egy videokamera ejt minket vizuális idő- és tércsapdába. Az apró szobában a tükör azonnal mutatja minden mozdulatunkat, a monitoron pedig nyolc másodperces késéssel vetítődik minden (nyolc másodperccel azelőtti) rezdülésünk – a tudatosított mozdulatok színpadiassága és a tekintet (a tudatosan használt tekintet) koreográfiát konstruáló hatása inspiráló és különösen izgalmas, ahogy a térbe újként lépők felismerik a tér és a tükröződések működési mechanizmusait, majd ők is használni kezdik mindezt. Ugyanezt az elvet és logikát követi a bécsi művész, Franz West alkotása, ahol mozgatható, különös, fehér szobrok – felemelhető, üreges belsejű, tehát könnyű akril objektek, botszerű, íves végű tárgyak, kacskaringós gyűrt vonalú elemek - vannak kiállítva, illetve előtte néhány videó, ahol más, de hasonló jellegű tárgyakat használat közben láthatunk, a földön pedig egy nagyképernyős televízió áll. Itt szintén a sajátos időkezelés kreál egy nem várt koreográfiai teret, hiszen amint improvizálni kezdünk a tárgyakkal, mozgásba hozzuk, forgatjuk-emeljük őket, a videokamera is működésbe lép, és pár perces késéssel visszajátssza rögtönzött performanszunkat, ami így – hiszen ezek a bizarr tárgyak erőteljesen meghatározzák a mozdulatainkat – valóban speciális koreográfiának hat. 

Egészen másfajta élményt tartogat Wayne McGregor háromdimenziós filmes installációja a lépcsőfordulóban, vagy La Ribot összecsukható és kinyitható fa székei, amiket minden látogató szabadon cipelhet a térben bárhová, ahol épp kényelmesen el szeretne helyezkedni. Minden széken más és más mondat/üzenet szerepel, amit azonban csak úgy lehet elolvasni, ha a széket és a fejünket is billentjük, forgatjuk. Olyan idézeteket silabizálhatunk ki, mint a híres Wittgenstein-mondat: „Don’t look for the meaning, look for the use”. A szék funkcióváltásai egyrészt meghatározzák a tárgyhoz való (mozgásbeli) viszonyunkat, ami egyrészt új helyzeteket és helyzethez kapcsolt jelentéseket teremt minden egyes ember és szék kapcsán, másrészt egészen organikusan léteznek ezek a tárgyak/üzenetek a térben, egy egészen szabad gondolkodásmódot generálva a térről, a térben elhelyezett tárgyak rendszeréről és saját lehetőségeinkről a (kiállító)térben. 

Trisha Brown: Floor of the Forest. Fotó: Trisha Brown Company
Trisha Brown: Floor of the Forest. Fotó: Trisha Brown Company
Nyilvánvalóan élvezetes a többemeletnyi játék-tér (tánc-tér), s bár az imént kiemelt munkák bemutatása után úgy tűnhet, hogy igen széttartó „gyűjteményről” van szó, a kiállítás valójában a néző-narratíva és a mozgás-szál mentén is konzekvensen építkezik. Ha a nézői pozíció vizsgálata és a tánc definíciójának keresése a vezérelv, melynek mentén végig szeretnénk haladni a kiállításon – tehetjük (kipróbáltam), logikusan és szépen épülnek egymásra a művek. Ha a saját testünkhöz való viszony és a mozdíthatóság, a participatív jelenlét a fókusz, a kiállítás akkor is kerek egészet alkot. Ám rétegzettségére az is jellemző, hogy a kiállítás második emeletén elhelyezett archívum visszamenőleg is új szempontokat kínál – nem csupán a táncról való gondolkodáshoz, hanem a kiállítás végignézéséhez, végigéléséhez is. A MOVE archívum a maga nemében teljesen egyedülálló, lenyűgöző videótár és nem csupán az anyagok mennyisége miatt, holott ebből a szempontból is elképesztő: 60 év, 140 művész, 175 munka, köztük 13 fotó(sorozat) és 147 táncfilm. A videótár több monitoron és gépen, felületen használható, érzékeny, számos szempontot kínáló keresőprogrammal és épp ez, a speciális rendszerezettség az, ami egyedülállóvá teszi a kép- és videógyűjteményt. A kiállításra jellemző interaktivitás itt a legkülönbözőbb szempontok szerinti kereshetőségben nyilvánul meg (idő, művész, kategóriák és zónák /!/), illetve abban, hogy a filmek megállíthatók, visszatekerhetők, felpörgethetők – bebarangolható, kényelmesen bejárható kortárs tánc(videó)történet ez. 

Simone Forti: Hangers. Fotó: Alistair Muir. A képek forrása: Hayward Gallery
Simone Forti: Hangers. Fotó: Alistair Muir (A képek forrása: Hayward Gallery)
A zónákra osztható gazdag filmes anyag speciális összefüggésekre mutat rá. Olyan kategóriákra kell gondolnunk, mint a transforming time (az idő átalakítása) zóna - minden olyan munka idetartozik keletkezési időtől függetlenül, amelyben meghatározó az időkezelés, a ritmus, a repetitív szerkezet, a lassítás, a megállított idő. Aztán a making space (tér-alkotás) kategória, ahová azok a művek sorolhatók, amelyekben megtapasztalhatjuk, hogy a test nem egyszerűen a térben létezik, hanem megváltoztatja azt, sőt általa, az adott testből-testekből konstruálódik a tér. Külön zónát alkot a „paradox dialógus szobrászat és tánc között”, megint egy újabbat az a felfogás, amely a testet nyitott formának, alakítható matériának és struktúrának tekinti a koreográfiai folyamatban – ez a transforming the body (a test átalakítása) kategória. A 9 zóna mentén, a 9 kategória alapján újrafűzhető a kortárs tánctörténet az 1950-es évektől kezdődően egészen napjainkig, és világosan kibontakozik magának a kiállításnak a szervezőelve is – hiszen a kiállított munkák többsége logikus és kézenfekvő módon bekapcsolható ebbe a zóna-struktúrába. Az ebben (nem is annyira) elrejtett kontextusteremtő gesztus pedig azért fontos, mert míg az archívum lehetőséget ad arra, hogy a kiállított művek alkotóinak más munkáit is végignézhesse a kíváncsi látogató, maga a kiállítás rendszeresen helyet és teret ad konferencia-beszélgetéseknek, előadásoknak és performanszoknak. A Move: Choreographing You rendszeresen vendégül látja a kiállító művészek nagy részét William Forsyhte-tól Wayne McGregorig, jelezve, hogy a kiállítás „anyaga”, a kortárs tánc egyrészt élő, mert ott lélegzik a látogatók mozdulataiban, másrészt történeti szempontból is éppen történő, folyamatban lévő, a jelenben létező és pillanatonként változó.

A kiállítás megtekinthető 2011. január 9-ig.
 
A szerző 2010-ben Fülöp Viktor ösztöndíjban részesült. 
Szerző: Juhász Dóra
Kiállítás:  Move: Choreographing You,  Helyszín:  Hayward Gallery, Southbank Centre,  Időpont:  2010. október 13 - 2011. január 9.