FIAC / Párizs
2010.12.05.

Ha október végén a Champs Elysées bal oldalán, a Diadalív felé haladtunk, hosszú sátorsorba ütközhettünk: a ponyvák alatt Európa legjelentősebb galériái kínálták portékájukat. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Ébli Gábornak a Jelenkor aktuális számában megjelent fontos írása szerint a műgyűjtő nem az, aki régi neves mesterek vásznait halmozza, hanem az, aki kockáztat. Aki az újdonságra vadászik, aki hallgatva saját ízlésére még nem befutott, képeiket nem túl magas áron kínáló festők műveit vásárolja, bízva abban, hogy azok ára majd a csillagos égig szökik. A műgyűjtő bízik saját értékítéletében, úgy gondolja, pontosan (másoknál pontosabban) meg tudja becsülni, ki mire viszi vagy viheti, kibe érdemes befektetni.

A FIAC látogatói
A FIAC látogatói

A régi nagyokra, a sikeresekre alapozó magyar galériák természetesen másképpen működnek, mást tartanak fontos, reklámozandó árunak, mint egy neves svájci galéria. A svájciak, hollandok, franciák – sorolhatnám még – a fenti értelemben vett műgyűjtőkre apellálnak, a párizsi FIAC elsősorban a műgyűjtőknek szól, azok járják, papírral, ceruzával a kézben, hosszan szemlélve, majd bírálva egy galéria felhozatalát. A portékát.

A FIAC-on teljesen egyértelmű, hogy ez elsősorban piac, ahol vevők és eladók találkoznak: megisznak egy pohár bort a standnál, elbeszélgetnek arról, hogy mi nyerte el a tetszésüket, mi nem, kikben látnak fantáziát, melyik nemzet fiai vannak feljövőben – idén amúgy a latin-amerikaiaknak, spanyoloknak állt a zászló, Kína visszaszorult –, magasabb-e a színvonal, mint tavaly, és így tovább. A galériák többsége 2005 óta – amikor a piac a Grand Palais melletti sátrakba, a Louvre udvarában felállított kiállítóhelyre és a Tuileriák Kertjébe költözött – visszajár, hozzák az árut Párizs központjába. Az 1974-ben alapított, kortárs műveket bemutató nemzetközi képzőművészeti vásárra, a Foire Internationale d’Art Contemporain-re (FIAC) idén 24 ország 190 galériája érkezett legjelesebb alkotói munkáival.

A FIAC-on vásárolni sikk, minden tehetősebb, Párizsban tanyát vert francia vagy világpolgár megfordul itt, idén a milliárdos Francois Pinault (Salma Hayek férje) és Lenny Kravitz megjelenését adták hírül a lapok. Náluk kétségtelenül – legalábbis a galériák szempontjából - fontosabb vendégnek számított a Miamiban élő Don and Mira Rubell, akiknek legendás családi gyűjteményébe minden kortárs művész bekerülni vágyik, és a leghíresebb, legbefolyásosabb művészeti tanácsadók egyike, az afro-amerikai Kim Heirston (az orosz oligarchák rá hallgatnak).

A francia nyugdíjkorhatár emelése miatt kitört sztrájk egyébként számos jeles gyűjtőt elbizonytalanított, sokan lemondták részvételüket. Emiatt bár nyolc százalékkal több látogató volt, mint tavaly (valamivel több mint nyolcvanegy ezer), ez mégsem könyvelhető el sikernek, hiszen mind a kiállítás alapterülete, mind a kiállítók száma nőtt a tavalyihoz képest.

A FIAC-ra a galériák hoznak szobrokat (idén Anish Kapoor fehér kígyójáért, a Slug-ért fizették a legtöbbet), filmeket, video-installációkat, jelen van a digitális művészet, vannak performanszok (a Louvre-ban lehetett elkapni minden délután egyet), de a legtöbb kiállított tárgy festmény és fotó. Természetesen: hiszen vásárról van szó, és a legkönnyebb egy festményt hazavinni.

Nézelődők
Nézelődők

A fotók a legelső sátorban kaptak helyet: két sorozatról mindenképpen meg kell emlékezni. Az egyik a legjelentősebb francia rendező (megengedem, lehet valaki más véleményen, hatása mindenesetre a legnagyobb), Robert Bresson magánéletét mutatta meg. Bresson cigivel a szájában, vidéki házában, állatokat simogatva. A képeken nem tűnik zárkózottnak a kedélyes, jól öltözött úr.

A jelentősebb sorozatok közé tartozott a Greenek négy generációja (Green Regards) című: egy közép-európai zsidó família családi fotóit válogatták össze. Az első képeken még sáros földutak, szekerek, utazó család. A második generáció már egy galíciai városban telepedett le, látható a képeken, hogyan nő, növekszik a családdal együtt a város. Hogyan lesz egyre terebélyesebb, hogyan lesz egyre hasonlóbb a Monarchia többi városához. Aztán egy felvétel egy esküvőről: megrendítő kép. A képaláírás szerint a szereplők közül csak a vőlegény és egy gyermek maradt életben 1945 után. Aztán a Franciaországban letelepedett férfi és új családja. Majd fotók Eva Greenről, a világ egyik legszebb színésznőjéről (Fliegauf Benedek Womb című új filmjének is főszereplője), standfotók, reklámfotók. Ő a negyedik generációs Green. (Bel Air Fine Art – Genf)

A képek közt nagyon sok a realista és hiperrealista: a Galeria Antima hozta el az egyik legjobb hiperrealista festőt, Arnaud Puig-ot. Puig a dinamikusan fejlődő, hipertiszta Szingapúrt festette meg. A hiperrealisták közt egyébként nem egy akad, aki városképet fest: éjszakai vagy hajnali nagyvárosokat. Mintha a magányt, az elidegenedést e stílussal lehetne a legjobban visszaadni. Indusztriális környezetet örökített meg Alejandro Quincoces (mintha a mi Szüts Miklósunkat utánozná), Stephane Dumas, Miguel Rasero és a várost különleges módszerrel ábrázoló Szergej Mendzsinszkij is. Ő a kész festményt szelvényekre vágta, és a szelvényeket elcsúsztatott tükrökre tette, ezzel a módszerrel a képet kiemelve a két dimenzióból.

A képek forrása: FIAC
A képek forrása: FIAC

Nem volt hiány polgárpukkasztó művekből sem, Ottmar Hözl festménytörténeti jelentőségű piktúrák alakjait – például Az Arnolfini házaspárt – öltöztette fürdőruhába, adott rájuk napszemüveget. Napszemüvegben vizslatják a holttestet Tulp doktor tanítványai is. (Hözlt a náci karlendítéssel álló törpés projektje tette ismertté.) Philippe Pasqua az ujjukat szopó kislányokat festett meg (természetesen ő is hiperrealista stílusban). Miguel Macaya torreádorokat festett: a férfiak dermesztő szomorúsággal néznek le a képekről – ilyen mély melankólia egyáltalán nem jellemző a többi festőre: többségük inkább játékos, könnyed vagy szenvtelen képekkel jelent meg. Voltak persze túlértékelt alkotók is, akiket értetlenkedve fogadott a látogatók többsége (egy példát mondok: Gerard Guyomard-nak az Elemi ösztön részleteiből összeillesztett montázsa puszta provokáció), de a legtöbb kiállító standja előtt érdemes volt hosszabban időzni.

A 2000 óta kiosztott Marcel Duchamp díjat idén a mindössze harminc éves - ipari területekre installációkat építő - Cyprien Gaillard kapta. A zárás után nem a díjazottról és különös objektjeiről írtak a lapok, nem is arról, ki okozott meglepetést vagy hogy melyik galéria akart kifejezetten sokkolni, hanem arról, ki mennyiért vett meg egy festményt, egy szobrot vagy egy fotót. A FIAC elsősorban a pénzről szól. Annyiban különbözik egy használati cikkeket kínáló vásártól, hogy a műgyűjtők képekbe fektetnek be. Ám a képek értéke éppen akkor nő, ha azok nem válnak pusztán használati cikké, dísztárggyá.

Helyszín:  Párizs,  Időpont:  2010. október 11-30.