 Eötvös Péter. Forrás: gso.se |
A hangverseny legfontosabb attrakciója kétségkívül a karmester Seven című, hegedűre és zenekarra írt darabjának magyarországi bemutatója volt: a szerző rangját a nyugati civilizáció kortárs zenei életében (az is) pontosan jelzi, hogy tavaly, a mű luzerni ősbemutatóján Pierre Boulez vezényelt.
A göteborgi együttes „tiszta lapként” ideális partnernek tűnik új művek bemutatására. Technikai készültsége nagyon magas színvonalú, a karmesteri utasítások követésében példamutató, hangzása tiszta és átlátható, anélkül azonban, hogy bármilyen igazán jellegzetes karaktere volna. A Columbia űrrepülőgép tragikus sorsú asztronautáinak emlékére íródott Eötvös-mű a maga hatványozott kamarazenei készenléti igényével a kortárs zenét rendszeresen játszó muzsikusoktól is a legtöbbet várja: „Mind a hét, tragédiában odaveszett asztronautához egy-egy személyes karakterű kadencia kapcsolható, pl. az indiai-amerikai származású Kalpana Chawla űrhajósnőt és a világ első izraeli űrhajósát (Ilan Ramon) zenei kultúrájukat is idéző kadencia jellemzi. A hetes szám a kompozíció szerkezetét, hangszerelését is meghatározza: a 49 zenészből álló együttes 7 csoportot alkot, a szólóhegedű mellett a teremben elosztva hat zenekari hegedűs játszik, »hét műholdként, vagy a hét űrhajós lelkeként« keringenek a zenei térben.” (Az idézet kedves kollégám, a Soroksári Névtelen által jegyzett műsorfüzetből származik.) Mondhatjuk-e, hogy afféle poszt-technológiai szférák zenéjéről van szó? Nem esett nehezemre ilyesmire asszociálni, amikor a MűPa erkélyéről, különböző irányokból megszólalt a szólóhegedűk magasba törő hangja. A Seven „cselekményes” mű: nem stázis-zene, s nem is káosz-zene, hanem jól követhető, noha a részleteket illetően rendkívüli komplexitással kidolgozott, egymással kontrasztáló zenei események sorozata. Emlékezetes pillanat a felpörgő motor hangját erősen stilizáltan felidézni látszó nagy kromatikus fokozás – mely anélkül kelt borzongást, hogy a dinamika különösebben fel lenne srófolva (mindez ráadásul Stockhausen Helikopter-kvartettjére is hajaz). A hangszerelés mindig nagyon választékos, olykor kimondottan látványos; a szólamszövés sűrű s összetett, de olykor eufonikusan kitisztul. Igényes, de egyúttal a közönséggel való kommunikációt szem előtt tartó, a retro-farvizektől nagy messzeségben hajózó (neo- vagy poszt-poszt-)modernista zenéről van szó. Akiko Suwanai, az ősbemutató szólistája Budapesten makulátlan, tükörsima felületű hegedűhanggal, s töretlen technikai tökéllyel szolgálta a produkciót.
 Göteborgi Szimfonikusok |
A műsor elején Bartók egyik nagyon jelentős, s idehaza mégis ritkán előadott művét, a Négy zenekari darabot hallgattuk meg (op. 12). Az 1912-ben komponált, s 1921-re meghangszerelt expresszionista szimfónia-féle előadásának karakterét egyfajta higgadt pontosság: a szólamok átlátható szövedéke, a gesztusok lekerekítettsége és a világos, gondosan tervezett artikuláció adta. Míg a komor, groteszk és szenvedélyes húrokat pengető Bartók-mű esetében ez az előadási stílus kifejezetten hasznosnak és érdekesnek tűnt, addig a szünet után elhangzó Siegfried-idillt, tisztesség ne essék szólván, némiképp unalmassá tette. Mondani se kell, hogy Wagner művének kamarazenei igényei egyáltalán nem fogtak ki a muzsikusokon. De úgy éreztem, a finom vonóshangzás és a tapintatosan elsimított zárlatok, valamint a végletesen kordában tartott dinamika közepette valahogy nem kaptunk választ arra a kérdésre: mit is kívánnának az előadók e mű által velünk, hallgatókkal közölni.
Stravinsky Tűzmadár-szvitjében aztán ismét érvényesültek Eötvös Péter ökonomikusan építkező, a hangzás arányai felett teljes kontrollt gyakorló, analitikus jellegű, pregnáns hangsúlyokkal, precízen megrajzolt ritmusképletekkel élő vezénylésének értékei. A zenekar is megmutathatta, hogy tuttijai jó nagyot szólnak, de ha kell, tűszúrásszerűen rövidek. Egy-két rezes gikszer sem feledtethette, hogy nagyon színvonalas előadást hallottunk.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás adatait ld. ott)