A nyitó képen a Han folyó lassan hömpölyög, miközben lusta nyári esőcseppek áztatják a felszínét, a parton játszadozó gyerekek zsibonganak. Mire azonban – ennyi idill láttán – teljesen elandalodnánk, fokozatosan kirajzolódik, hogy valamit visz a víz, méghozzá egy tizenhat éves lány holttestét. Nem ez az egyetlen gyors hangulatváltás Chang-dong Lee, koreai rendező filmjében. Egy hatvanas éveiben járó nagymama, Mija (Jeong-hee Yoon) csendesen egykedvű (és nem igazán irigylésre méltó) napjait követjük nyomon közel negyven percen át, amikor hirtelen kiderül, itt bizony dráma van: az unoka közvetve felelős a folyón lebegő lány öngyilkosságáért, iskolatársaival együtt hónapokon keresztül molesztálta őt a szertárban. Lehetne hát a Poézis nagyon is prózai társadalmi dráma, a film azonban, ahogy a címe is sugallja, inkább lírai alkotás, méghozzá olyan, amely sokkal inkább szól a főszereplő hangulatairól, mint a fent említett konfliktusról.
Az unokáját egyedül nevelő, nyugdíját betegápolással kiegészítő Mija nincs könnyű helyzetben. Egyetlen igazi örömforrása, hogy egy költészeti szemináriumra jár, ahol azt a feladatot kapja, hogy a kurzus végére készüljön el a saját versével. Hősnőnk azonban sem a szó konkrét, sem az átvitt értelmében nem találja a szavakat: az orvos az Alzheimer-kór kezdeti stádiumát diagnosztizálja nála, unokájával pedig nem képes zöld ágra vergődni, szinte nincs is kommunikáció közöttük. Mija ennek ellenére (vagy éppen ezért?) maga a megtestesült tradicionális ázsiai nőideál: mindig derűs és bájos, csendes és alázatos, takaros és tartózkodó. Hogy ezzel a szerepkörrel számára mégsem stimmel valami, abból válik egyértelművé, hogy túl a hatvanon kezd az önmegvalósításba, és láthatóan a saját vers megírása sokkal inkább leköti, mint az unokája körüli bonyodalom. Ez utóbbit mégis mintaszerűen, a társadalmi elvárásoknak megfelelően kezeli: az erőszakban részt vett fiúk szüleivel összejár, és abba is belemegy, hogy – bár az anyagi helyzete nem engedi – egy nagyobb összeggel járuljon hozzá a peren kívüli megegyezéshez, vagyis ahhoz, hogy az országos botrányt eltussolják.
 Jelenetkép |
A költészeti szemináriumon elhangzott tanári instrukciók lényegében hősnőnk helyzetét kommentálják: miközben a tanfolyamot vezető költő életről, halálról, inspirációról, érzésekről, ihletről beszél, Mija nem érti, hogy az ő múzsái miért is hallgatnak. És a Poézis tulajdonképpen erről szól: a folyamatról, mely alatt a nagymama évtizedekig elfojtott tudattalanja utat tör magának, és megszületik végre belőle: a Vers. Hősnőnk figyeli a szélfútta fákat, az eső áztatta folyót, a virágokat, a madarakat, miközben öntudatlanul épp feldolgozza a diáklány halálát és unokája felelősségét a tragédiában. Mija a poézissal új nyelvet tanul, miközben a régi, hagyományos nyelvet kezdi jelképesen és konkrétan is elfelejteni, maga mögött hagyni: a férfi értékrend uralta világhoz (a konspiratív szülői összejöveteleken mindig ő az egyedüli nő) már csak látszólag, a tettek szintjén igazodik, valójában a halott lánnyal, vagyis az áldozattal azonosul. Csendes lázadás az övé, tulajdonképpen a bánat, a végre-valahára feltörő könnyek írják tele szavakkal az üres papírját. (Az egyik leginkább megkapó jelenetben Mija azon a partszakaszon próbál verset írni, ahol a diáklány az öngyilkosságot elkövette. Miközben az üres papírt bámulja és az ihletre vár, az eső elered, és a könnyeknek látszó esőcseppekkel lesz tele a lap.)
 A képek forrása: PORT.hu |
Ilyen és ehhez hasonló metaforikus, lírai képekből építkezik Chang-dong Lee alkotása, amely idén Cannes-ban elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. Ettől azonban egyáltalán nem kell meghatódnunk: tény, hogy a Poézis akár egy egészen kiváló, hangulatfestő mozi is lehetne, csakhogy az első óra után már sajnos nem az. Ehhez túlságosan is önismétlő, öntetszelgő és hosszúra nyúlt (hol a szemináriumon nézzük ugyanazt a jelenetet csak más-más hallgatók tolmácsolásban; hol a víz-metaforát játsszák ki az összes elképzelhető variációban: eső, folyó, zuhany, könny).
A cannes-i sajtótájékoztatón a rendező tett egy kísérletet arra nézve, hogy értelmezze az alkotását. Szerinte a filmje az életről szól, és azt mutatja meg, hogy nem számít, mennyire csúf is a világ, valami szépség mindig akad benne. Mit lehet ehhez hozzátenni? Számomra ez a száznegyven perc épphogy az ellenkezőjét bizonyítja.