A Batshevát bemutatni már nem szükséges a magyar tánc-közönségnek, még a legfiatalabbaknak sem feltétlen: a világ egyik vezető együttese hat év alatt harmadszor tette tiszteletét Budapesten. Akit izgat, álmából felébresztve is fújja, hogy a repertoár-együttest Batsheva de Rotschild bárónő hívta életre 1964-ben, a már rendkívüli csapatokkal ékes izraeli táncszcéna díszéül, művészeti tanácsadónak pedig megnyerte Martha Grahamet, a XX. századi táncművészet legendás óriását. Az együttes 1990-ig, Ohad Naharin beiktatásáig aztán számos művészeti vezetőt elfogyasztott, s bár értéke, jelentősége soha nem apadt el, mégis jelentős fentek és lentek tarkították történetét. Naharin mindössze harmincnyolc esztendősen foglalta el posztját: zsenije e társulattal, a társulatban teljesedett ki. Pompás táncosi tehetségét a megelőző években olyanok fedezték fel és alkalmazták, mint maga Graham vagy Maurice Béjart. A saját együttesét 1982-ben japán feleségével, Mari Kakiwarával megalapító Naharin évtizedek óta a világ egyik legjelentősebb koreográfusa, akinek alkotásait már 1990 előtt is több vezető izraeli, majd külhoni társulat játszotta: a Batsheva 1989-es, budapesti bemutatkozó előadásán is szerepelt ezek egyike, a tízszereplős Tabula Rasa.
 Képek az előadásból |
Roppant érdekes egy alapos pillantást vetni a fenti sorok hátterére. Az 1989-ben, a Táncfórum keretében hazánkba látogató Batsheva nem csupán a hatalmas, 2400 férőhelyes (!) Erkel Színházat, de előtte egy kerek héttel, szimbolikus napon, 1989. október 23-án a Magyar Állami Operaházat is csurig töltötte. Tudniillik a vendégtársulat két, egyenként négy koreográfiát tartalmazó programmal – ebben egy mű, Daniel Ezralow SVSPLKT című, Tom Waits-re és hagyományos indonéz zenére komponált darabja volt a közös pont – vizitelt nálunk. A Batsheva látogatása diplomáciai szempontból különleges jelentőséget kapott: a vendégjáték volt az első, nagyszabású izraeli kulturális megmutatkozás a Magyar Népköztársaság és Izrael Állam között a diplomáciai kapcsolatok néhány héttel azelőtti (szeptember 18-án) megtörtént helyreállítását követően. A három évvel az államközi kapcsolatok – Moszkva diktátumára – történt megszakítása után megalakult Batsheva 1989-ben tehát történelmi látogatást tett Magyarországon, s hamarosan további, világhírű izraeli tánccsoportok (mint a Kibuc Táncegyüttes) követték példáját. Érdekes, hogy az első látogatás után nem sokkal művészeti vezetővé lett Naharin társulataként csak másfél évtizeddel később, 2004-ben ismerhette meg az együttest a hazai közönség. 2010-ben a Batsheva fellépését már semmiféle ünnepélyes kultúrtörténeti felhang nem kíséri: „egyszerűen csak” a világ egyik legnevesebb társulatát, mint rendszeres vendégünket láthattuk, fogadhattuk ismét.
Az állam megalakulása óta roppant virulens izraeli táncművészeti élet nagyjai a Sheketak! társulatától Emanuel Gatig, Yasmeen Goddertől Yasmin Vardimonig számtalan kiváló alkotó munkájával képviseltették magukat hazánkban az elmúlt években, sőt hónapokban. Naharin munkásságát pedig olyan, világhírű csapat hazai fellépése nyomán is jól ismerhetjük, mint az NDT II, a Holland Nemzeti Táncszínház ifjúsági társulata, mely 2004-ben, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon adott műsorában játszotta fergeteges Mínusz 16 című alkotását, melyet egy héber nyelvű, vallásos tartalmú mondókára komponált.
A Trafóba most valóságos retrospektívvel érkezett Naharin társulata, hasonlatosan a 2006-os vendégjáték második felét kitevő Deca Dance című blokkhoz. Ott, akkor hat műből láthattunk részleteket, melyek közül kettő – Moshe, avagy ahogy idén, részletként szerepelt: Park, from Moshe (1999) és a pompás Black Milk, azaz Fekete tej (természetesen semmi köze Szigarjev színművéhez), 1985-ből – a mostani program része is volt.
A Project 5. címet viselő válogatás férfi és női verzióban létezik, melyek bemutatóját másfél év különbséggel tartották: Budapestre a Batsheva az utóbbit hozta el (érdekesség, hogy a Black Milket 2006-ban csupa férfitáncos adta Pesten). A pompás program kronologikus végpontjait az előbb említett, negyedszázados mű és a 2008-ban született Bolero adta ki. Ha megvizsgáljuk e tágas időtávlat mentén Naharin szerzői estjét, a szikárság, jellegzetesség, kiérleltség, állandóság fogalmai jutnak eszünkbe. Nem érződik e közel negyedszázadnyi „gap”.
Spekulációmentesség, virtuozitás, szokatlanság, részegítő sodrás: mint Naharin egész munkásságára, így a Project 5-ra is alkalmazhatóak e címkék: a koreográfus előadásaiban pillanatok alatt megindul az érzéki élmények áradata; a feszes és sűrű mozgásanyag, a belakott tér, a figyelmet egyetlen pillanatra lankadni nem hagyó, látványos, nagy erejű tánc hatása kivételes. Naharin munkáiban frenetikus érzékkel elegyíti a nyugtalanítót és emelkedettet, a kifinomultat és a szokatlant. Munkamódszerét talán leginkább a blokkon belüli legfrissebb munkája, Bolerója érzékeltette leginkább. Az Isao Tomita szemtelen, zseniális Ravel-átiratára készült darab először is két előadóra íródott. A színpadi tánc híres feldolgozásaiban az egyetlen – alkalmanként karral övezett – főalakra komponált Bolero-variánsokhoz vagyunk szoktatva. A két táncosnő előadta, a fanyarul felforgatott, újragondolt zeneműre készült produkció – Tomita kompozíciójához hasonlóan – őrzi az emelkedettséget, de rafináltan elegyíti a szentet és a profánt. Az olykor kifejezetten sci-fis vagy casio tone-os hangzású kompozícióra támaszkodva Naharin a zenemű egészen új, bejáratlan rétegeit tárja fel és járatja be táncosaival – rétegeket hánt le, játékosan kutat szokatlan pontokon, meghökkent, friss erővel nyúl a már-már szakrálishoz.
 Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Arvo Pärt zenéjére és Charles Bukowski szövegére készült az előadás első produkciója, a George & Zalman. A német-amerikai költő, író mélységesen cinikus sorai (making it című alkotásából) olykor mintha a modern kispolgár helyes életvezetési kiskátéjából idéznének („fizesd az adód”, „ne dohányozz sokat”, „igyál eleget, hogy relaxálj”). A fiatal, rezignált női hang higgadtan sorolja a repetitíven ismétlődő kitételeket: „ignore all possible concepts and possibilities / ignore Beethoven, the spider, the damnation of Faust”. A zenével, szöveggel egyszerre, szimultán mélységi viszonyba bonyolódó pazar koreográfia, a megfeszülő, örvénylő, bukó és emelkedő testek szokatlan pózai, csavarodások, végtagok erdeje, a precízen kidolgozott, sodró örvénylés kiváló felütéssé teszi az est első darabját.
A Moshe című, 1999-es táncdarab triója újabb példát nyújt az elegyített beszéd és mozdulat naharini alkímiájára. A mikrofonok mögé felsorakozó három táncosnő fergeteges játékából az sem vesz el, hogy áradó szövegük héber nyelvű: megértését pedig semmi – felirat, mellékelt lapocska – nem segíti. A nyelvet valamelyest értő kevesek elcsíphetnek egy-egy foszlányt (nekem a gan ha-ahava, vagyis ’a szeretet kertje’ szilánkját sikerült). A pan sonic és Ohad Naharin jegyezte pengő-zengő, sejtelmes zene, a kántálás baljós monotóniája, a feszes, olykor falanszerszerű mozdulatok különös összhatást gyakorolnak a nézőre. A táncosi arcjátékra, tekintetre a kezdetektől komoly hangsúlyt helyező Naharin ragyogó táncosai, Ariel Freedman, Danielle Agami és a tajvani születésű Chen-Wei Lee megbabonáznak játékukkal.
Az estet a már ismert klasszikus, a Black Milk zárja: egyén és csoport izgalmas játszmája, egy vödör sár, gyolcsruhák, archaikus szertartás képei az örökkévalóságban: roppant izgalmas megtapasztalni, mennyire más mindez pusztán csak attól, hogy táncosnőkkel látjuk. Az emlék feldereng, ám sajátos, izgalmas fénytörésben. Az előadásban látens szünet, mely egyben „műalkotás”: projektorral vetített, hatalmas képen öt percről induló visszaszámláló és a kiinduláskor a színpadi háttérfalra vetülő képmező közepén öt, egymáson-egymás mellett heverő táncos. A lassan moccanó testek alig érzékelhetően elkúsznak egymás közeléből. Így is át lehet állni, vonhatjuk le a közönségbarát tanulságot. A tapsrendből pedig őrzöm a közönség ovációjára szaltózó Ariel Freedman fergeteges pillanatát.