Vizsgálatunk tárgya jelen esetben az, hogy ez a varázslás, ez a változtatás, ez a békesség- és harmóniakeresés vajon sikerrel járt-e. Első ránézésre annyit határozottan állíthatunk, hogy a képek szépek. A szép fogalma manapság mintha egyet jelentene valami túl édes, álságos valótlansággal. Havadtőy Sámuel képei viszont nem édesek és nem álságosak, hanem egyszerűen és mélyen szépek. Hogy egy nálam járt horvát festőművész szavait idézzem – hiszen ott lóg a falon Havadtőy Love is hell című képe, de erről most nem írok, mert ez már intim –, végtelenül, lenyűgözően elegánsak és magától értetődőek. Tehát az a szándék, hogy saját rossz szellemeit, rossz emlékeit, fájdalmait és szenvedéseit széppé és megnyugtatóvá varázsolja, első ránézésre talán sikerültnek is mondható.

Az első gyanút az kelti fel bennünk, hogy a pöttyök alatt ott van egy kép, amely el van fedve a pöttyökkel. És aztán a kép alatt vagy felett ott van az a bizonyos Havadtőy-féle csipke, amely kissé elfedi és álomszerűvé teszi a pöttyöket vagy pontokat, vagy éppen magát a képet. Emlékeztetnék arra, hogy ez a szép anyag, a csipke, magyar lakáskultúránk összetéveszthetetlen és elhagyhatatlan kelléke, többnyire csipkefüggöny formájában. Itt azonban a csipke afféle „elterelő hadművelet”, hogy igazán szépnek lássuk azt, amit szeretnénk szépnek látni. Személyesebben fogalmazva: hogy szépnek lássa a festő is azt, amit nagy fájdalommal és erővel szépnek akar látni és láttatni. Ha még mélyebbre nézünk a képben – szó szerint és képletesen is –, akkor még sokféle réteget és matériát találunk, ami szinte ellentmond a képek lebegő, súlytalan, finom, néha alig érzékelhető színű sugárzásának.

Ezek a képek súlyosak. Súlyos fájdalmakat rejtenek vagy akarnak elrejteni; rémisztő és soha nem múló emlékeket zárnak kristályba. Érzékelhető az a fizikai erő és fájdalom, amellyel egymásra kerülnek a vágyott megbocsátás rétegei; hátha sikerül valóban olyan mélyre temetni a szerelmet, hogy az csak fénylő, messziről érzékelhető, sejtelmes arccá váljon, és ne jelenjen meg a valóságos és konkrét emlék. Hogy eljussunk oda, hogy csak szeressünk, mindentől és mindenkitől, elsősorban önmagunktól függetlenül; hogy csak a szeretet maradjon meg.

Havadtőy Jawlenskyről: „Életútja és elkötelezettsége az emberben lakozó transzcendens elem kutatása iránt, ami számára az egyén arcában sűrűsödött össze, és állandó témájává is vált, inspirációt jelentett számomra, amióta csak felfedeztem munkáit.” Ez is látható, de ennél több látható. A békét keresi Havadtőy Sámuel, és nemcsak ő, de nyilván én is, meg mindenki, aki a képeit nézi. És azt kereste Jawlensky is, az ágyban is, amikor a betegsége miatt csak azok a parányi, néhánytíz-centis arcok kerülhettek ki a  kezei közül. Arcok, mondom, miközben ez egy arc: az övé. Hogy nem is hasonlít? Dehogynem. Ugyanúgy, ahogy Jawlensky arca Havadtőy arca is. Mert nem a transzcendens köti össze őket, hanem a fájdalom, és az a szinte üvöltő szeretetéhség, amely árad Havadtőy képeiből is.

Ezek a Havadtőy-képek tehát szépek és harmonikusak és lebegnek. Miközben a mélyben zubognak, üvöltenek és nem nyugszanak, bármikor kitörhetnek, amikor a csipke lángra lobban, és újra szembekerülnek az emlékek a valósággal. Mert a fájdalmas emlékek, a valódi fájdalmak és szerelmek nem tudnak emlékké szépülni, jelenvalóan fájdalmasak mindörökké.