Chucho Valdés és az Afro-Cuban Messengers / MűPa
2010.11.21.

A kubai jazzfejedelem, Chucho Valdés régóta működő kisegyüttesét bővítette ki szeptetté, hogy impozáns, új programját megvalósítsa. Nehéz eldönteni, bravúros zongorázása vagy kompozíciós eszközei voltak izgalmasabbak. ZIPERNOVSZKY KORNÉL ÍRÁSA.

Jónéhány kolosszális zenei élmény részese voltam már az afro-latin műfajban, ezek közül kettő is felidéződött bennem Chucho Valdés estjét hallgatva, már csak a helyszín azonossága okán is. Az első a nyugat-afrikai zenei gyökereit a turné alkalmából felfedező amerikai díva, Dee Dee Bridgewater, a második, időben valamivel közelebbi, Paco de Lucía flamenco-jazz estje. A kubaiak koncertjén is megénekeltettek bennünket, mint ahogy Bridgewater is felállított az utolsó szálig mindenkit a nagyteremben. S most is a hitetlenkedésig menő csodálattal figyeltük a zenekarvezető zeneileg és technikailag egyaránt káprázatos tudását, akárcsak Paco de Lucía koncertjén.

A „latin” óceánnyi gyűjtőfogalom a zenében, mégha a szűkebb „latin jazz” fogalmára utalunk vele, akkor is. A world music divat több ősi zenekultúrának köszönheti el- és kiterjedését, ez volna az egyik, természetesen a Buena Vistával a centrumban, a másik az indiai, George Harrisonékig visszamenőleg. A latin olyannyira univerzális zenei nyelv lett, hogy Budapesten már rég nem kell elmagyarázni, mire számíthat a közönség, hiszen ismerős a lüktetés, a hangütés, a tűz, már több kiváló magyar együttes is felöltötte az ehhez a zenéhez illő, megfelelő ruházatot, és az ütőhangszerek helyi kultúrája külön is elterjedt. 

Chucho Valdés
Chucho Valdés

Lehet, hogy a lemezbemutató turné kedvéért alakult így, de „Chucho” szeptettje az extázist kiszámítható mederben tartotta. Aki előzetesen ismerte a lemezt, olyan nagyon sok újat nem kapott, persze a nagyívű szólók igazán élőben bontakozhatnak ki. De az improvizációk váratlanságának hatása az esetleg vártnál egy hajszálnyival vékonyabb volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a Chucho’s Steps bizonyos irányváltást mutat a zongorista pályáján. Állandó kvartettjét kibővítette fúvósokkal és ütősökkel, ez lett az Afro-Cuban Messengers. Irdatlan zeneszerzői és hangszerelői-zenekarvezetői tapasztalatát állította előtérbe, és különböző gondolati magokból változatos, expanzív szerkezetű kompozíciókat növesztett. A latin jazz, komoly kanyartechnikát igénylő ritmusváltásaival ettől még megmaradt minden zenei történés alapjának, de erre olyan stílusrétegek kerültek rá, mint a modális jazz és a hard bop. Ezek a részek az egyes kompozíciókban jól tagoltan követik egymást, és viszonylag ritkán lépnek fúzióra. Az ilyen eszközök, például az ütemhatáron gyorsuló tempók gyakoriak a latin stílusokban, de a Messengers-kompozíciók odahagyják a kiszámíthatóságot és így nagyobb szellemi izgalmat kínálnak.

A témák jelentős része a főhajtás gesztusából indul, például a Marsalis család és New Orleans, vagy Gershwin és Porter (Begin to be Good) irányában, két jelentősebb kompozíció, a címadó Chucho’s Steps Coltrane, az emblematikus Zawinul’s Mambo pedig a Birdland című Weather Report-örökzöld parafrázisa. Ez utóbbi eredetileg is kalapemelés Charlie Parker és a róla elnevezett klub előtt. De már az együttes neve is visszautal: a Jazz Messengers a jazztörténet egyik legtovább fennállt, igaz, változó tagságú együttesének neve volt. És ha már itt tartunk, van némi ingadozás a lemez és a turné előadójának pontos megnevezésében. Persze, ez Valdés szóló produkciója, de a zenekar neve is lényeges, ugyan kisebb betűkkel, de az is hozzá tartozik a pontos névhez.

Az első felhangzó téma, a Yansá sokféle várakozásunkat felborította: a disszonáns, mai hard bop-os felrakású dallam jött a fúvósoktól a basszusgitár intro után. Valdés már itt elengedte a kezét. A szóló közben azt gondoltam: mi jöhet még? A ritmusváltások és a feszítő modalitás-torlódások, óriási dinamikák, azok jöttek. A Danzon című témát, szintén az új lemezről Carlos Manuel Miyares Hernandez tenorszaxofos exponálta, nagy dinamikával, hatalmas sounddal, szépen hömpölygetve, fel-felpörgetve a melódiát. A szám struktúrájának elemzése nagyobb terjedelmet is megérne, de a romantikus indítást követi a tradicionális táncritmus, hogy azt is kiszorítsa a már kevésbé autentikusnak, vagy kevésbé archaikusnak tartott cha-cha-cha, és végül mindezt a zongorista csapkodónak ható, valójában pazar akkord-odavetései mélyítsék el. Valdés szólója után még Hernandez is kifújja tenorjából az igazságot, a kísérő zenekar támaszáról nagy magasságokba fel-felugorva. Stílusában ez is kicsit előlegezi a címadó számot, a Chucho’s Steps-et, amely ugyancsak nagy és váratlan hangközökkel halad, nem is lép, hanem ugrik előre.

Mayra Caridad Valdés
Mayra Caridad Valdés

Valdés szólóinak van egy régóta ismert különleges jellegzetessége: képes a legkülönbözőbb zenei idézetek invokálására saját szólója építkezésének megbontása nélkül. Bachtól (például a Zawinul-számban) a sztenderdekig bármikor fel tud villantani valamit memóriájának hatalmas tárházából. Ezt olyan magas fokon műveli, hogy már néha soknak is érzem. Persze az újabb meglepő átvezetésnél vagy félütemnyi dallamtöredéknél már megint tetszik. A koncerten és a lemezen is harmadikként elhangzó Birdland-parafrázis mutatja legjobban Valdés hangszerelői és zenekarvezetői módszereit. A mambó, az eredeti basszusmenet és a refrén, az a bizonyos háromszólamú invenció-betét és persze a három ütősből adódó lehetőségek kihasználása tíz percen át orránál fogva vezetik a hallgatót – hol vagyunk már a strófa-refrén monotóniájától?

Egyedül Oscar Peterson, egyik példaképe tudott a pianisztikus, hatalmas svádájú játéknak, bátran használt glisszandóknak és tremolóknak ennyi kellemet adni, nehézkedés nélkül így táncolni a billentyűkön. (A bravúr-játék másik latin jazz nagysága, a panamai származású Danilo Perez más irányba tágította a lehetőségeket.) Valdés játékában ezen a könnyedségen kívül különösen feltűnő a jazz-rock és a hard bop harmóniakincsének magától értetődő használata. 

A lemezen is hallható szeptett tagokhoz, akik közül még talán Reinaldo Melián Álvarezt (trombita) érdemes kiemelni, csatlakozott még egy rövid blokk erejéig Mayra Caridad Valdés énekesnő, a zongorista testvére. Autentikus éneklése nagy sikert aratott, ő mozgatta meg a ráadásban oly hatásosan a közönséget. A műfaj jellegéből adódóan az ütősöknek is fontos szerep jutott: ők a kubai ütőhangszereken hosszú és érdekes szólót is játszó Yaroldy Abreu Robles, a bata dobon és két számban szólóénekesként közreműködő Dreiser Durruthy Bambolé (nálunk sajnos nem táncolt) és Juan Carlos Rojas Castro, a nagy rutinnal játszó dobos.

Ugyan Valdés a csapatmunkát sorolta előre, koncertjén szólóban is játszott. Így is egy kicsit a szakszerűség levegője lengte az amúgy odaadó és szenvedélyes produkciót. Ami a harmonizálást, hangszerelést, koncepciót illeti, azoknak ez jót tett, emelte a színvonalat, de – talán a hosszúra nyúlt világturné miatt – az előadás egy picit olykor néha enerváltabbnak tűnt a kelleténél.

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2010. november 15.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott