Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TŰSAROK ÉS HÁTRASZALTÓ

C!RCA: Circa / Trafó
2010. nov. 20.
A C!RCA fergeteges lendülettel, vakmerőséggel és profizmussal bombázta a Trafó közönségét. Aurélia Thierrée Chaplin látogatása óta nem volt ilyen tökéletes új cirkusz előadás az épületben. A mutatványosok nyilvánvalóan őrültek, így egyszerűbb, ha megadjuk nekik magunkat. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA.
Je
Jelenetek az előadásból
Az 1987-ben Rock’n’ Roll Circus-ként színre lépett, majd 2004-ben C!RCA néven újjáalakult csapat végigturnézta már az egész világot. Jelen darabjuk több korábbi opusz – The Space Between, by the light of stars that are no longer…, Furioso – átdolgozása, újramixelése. A rendezésért a csapat művészeti vezetője, Yaron Lifschitz felel, akiről nem árt tudni, hogy számtalan műfajban otthonosan mozog az operától a fizikai színházig, sőt a mesterképzését kreatív írásból végezte. 
 
Az új cirkusz többnyire ironikus és önreflexív, dekonstruktív jellegű műfaj, megkérdőjelezi a tökéletes trükköket, a könnyed szárnyalást, a csillogó show-k világát, és emiatt gyakran helyezi fókuszába a rontások, tévesztések, kudarcok, azaz a szerep mögül történő kikukucskálás élményét. Ez azt is jelenti, hogy sokszor maga a fizikai kockázatvállalás kikerül a fókuszból, helyére inkább összművészeti elemek kerülnek, élő zene, színházi hatások, multimédiás eszközök. Ilyen szempontból a C!RCA produkciói jobban hasonlítanak a cirkusz klasszikusabb felfogásához, hiszen a csapat minimális eszközhasználattal dolgozik, az egyetlen, amit maximálisan kihasználnak, a testük. Mégis, ez a testhez való visszakanyarodás nagyon eredeti módon történik meg az előadásban, tele meghökkentő érzetekkel, ötletekkel, hangulatokkal.  
A cirkusz sosem igazán kockázatmentes műfaj, de amit a brisbane-i társulat tagjai azonos című előadásukban művelnek, az túlmegy minden határon – zsenialitásban, kockázatvállalásban és őrültségben egyaránt. Pedig nincsenek különösebben extrém kellékek, nincs késdobálás vagy kötéltánc, egyszerűen a testüket gyötrik meg hihetetlen könnyedséggel – és tartok tőle: felelőtlenséggel.
Már a felütés sem hétköznapi: a szereplők hasasokat ugranak a padlóra, átgyalogolnak egymás gerincén, hátulról bucskáznak kéztámasz nélküli fejenállásba, lendületből gerincre vágják magukat, cigánykerekeznek (miközben valaki éppen lábát összekulcsolva lóg a derekukról). Olykor, hogy némi humorral lazítsák a kunsztokat, négykézláb másznak, vagy epileptikus vitustáncban rázkódnak. Meghökkentő virtuozitással, szellemességgel, eredetiséggel sodorják magukkal a nézőket. 
Pedig nyilvánvaló, hogy amit ennek a társaságnak a tagjai – Freyja Edney, Darcy Grant, Scott Grove, Emma McGovern, Emma Serjeant és Lewis West – csinálnak, az tilos és életveszélyes. Egyszerűen szétszedik a testüket. Ebben az előadásban természetes, hogy egy apró erőművésznő simán elbír egy megtermett férfit a kinyújtott karján, szóra sem érdemes, hogy egy nő tűsarkú cipővel belez ki egy fakírként debütáló artistát, evidens, hogy hárman egyensúlyoznak egymás fején embergúlába rendeződve, és az is, hogy a tagok levezetésként álló helyzetből hátradőlve koppantják a gerincüket a földre.
Fotó
Fotó: Justin Nicolas (A képek forrása: Trafó)
A produkció egyértelműen magán viseli a Pilobolus iránti rajongás nyomait: az egyensúly-játékok, a tekervényes, olykor meglehetősen bizarr emberépületek, furcsa súlypont-áthelyezések mind erről vallanak. Persze nincs szó másolásról, ez inkább tiszteletadás. Sok színe van ennek az előadásnak, a már említett, ominózus jelenetben például egy félmeztelen férfin mászik egy domina tűsarkúban, egyet áldozata veséjébe, egyet hasába, egyet a lapockái közé lépve, utalva a kapcsolati viszonyok hatalmi jellegére – nos, ezt a fajta idegességet, ami ezen a ponton elkap, már nem szeretem, semmi köze nincs a művészetnek ahhoz, hogy valakinek átlyukasztják-e a gyomrát, vagy megússza ép bőrrel. 
Látványnak persze erős, és nyilván mindössze ez a cél. Az előadás kizárólag a végleteket célozza, a határok kitolását, a lehetetlen megkísértését, a fájdalomküszöb kioltását, az extrém kockázatvállalást. Ez a nézők szempontjából lenyűgöző – tombol is a közönség –, a szereplők felől nézve viszont meglehetősen rizikós. Végül minden este győzelem a test felett, a szorongás felett, a megszokás felett.   

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek